Jól gondolom, hogy ezt komolyan kellene venni?

Nagypapám depressziós volt (orvosi diagnózis), és nem kell hozzá diploma hogy lássam, hogy anyukám is örökölte a hajlamot.

+ ugyanolyan feszült, hirtelen haragú, mint a nagypapám volt.

Rettentő boldogtalan, miközben nincs rá komoly oka.

Evésbe, bizsuk és ruhák vásárlásába menekül, pedig nincs ilyesmire pénzünk... apukám rengeteget dolgozik, és anyu ahelyett, hogy értékelné, hogy a férje a belét is kidolgozza értünk, nem iszik, nem cigizik, nem csajozik, állandóan a "hibáit" nagyítja fel, és a saját apjához hasonlítgatja (mármint a férjét).

Olyan problémái vannak például, hogy apu nem egy ezermester... tényleg nincs érzéke az ilyesmihez, ahogy sok más pasinak sincs... kicsit ügyetlen is valóban... ettől állandóan eldurran anyu agya, káromkodik, hogy ezek a férfiak nem igaz, se velük, se nélkülük, stb...

Megromlott a kapcsolatuk, apu amúgy sem az a fajta, aki nyíltan kimutatná az érzelmeit, anyu pedig szó szerint megpróbálja kierőszakolni belőle - ettől, és a folyamatos alázástól meglepő módon apám csak jobban befordul, sőt, konkrétan lelki terrorban él, mert ha nem egy fél oldalas csöpögős romantikus levelet ír anyunak (munkaidőben), akkor anyu megsértődik...

Önkritika pedig 0, magát mindig minden alól felmenti. Nem főz, nem takarít, dagadt, minden hangulatingadozásának szabadon teret enged (még a 73 éves, 2 éve ágyból kikelni képtelen anyjával is képes ordibálni ha olyanja van csak azért, mert a nagymamám néha ismétli magát), és mindenért csakis másokat okol. (Engem például azért, mert azzal, hogy megszülettem, elcs.sztem az életét. Ő az ő eszével egészen máshol tarthatna.)

Ne értsetek félre, ez most nem panaszkodás, én ezeken rég túl vagyok, megbocsátottam, megértettem, mit miért csinált, semmi baj. Csak pár ilyen háttérinfót le kell írnom, hogy kicsit teljesebb képet kapjatok.

Ami igazán aggaszt az az, hogy többször mondta már, hogy ő legszívesebben kilépne az életből.

Meg hogy nem fél a haláltól (nem kapcsolja be magát az autóban például... akárhogy kérem, nem teszi meg.)

(Persze amikor majdnem nekünk jött valaki, rendesen besz.rt.)

Volt már, hogy összevesztünk, mert nem egy 6 diplomás, gazdag fiúval jártam, és akkor egy hétig nem kelt ki az ágyból, csak sajnáltatta magát, hogy én vagyok élete csalódása, ha az öcsém nem lenne, már rég öngyilkos lett volna miattam.

Aztán sírva jött bocsánatot kérni, majd fél órával később megint vörös fejjel ordibált velem.

Tegnap megint összevesztünk, pedig már régóta kiskedvenccé léptem elő (nincs pasim, színötös egyetemi átlag), és komolyan attól tartok, hogy a mélyben valami nagy gond van vele.

Vagyis neki lehet gondja önmagával...

Talán csak rossz megoldókulcsokat tanult a nagypapámtól, aki nagyon hasonló természet volt, talán van más oka is annak, hogy soha NEM TUD BOLDOG LENNI.

Ehet amennyit akar, vehet, amit akar, ez maximum ideig-óráig segít. (Konkrétan egy kutyát is kikönyörgött, akit ideiglenesnek vállaltunk be... a világ legpörgősebb kutyája... neki ő kell, ez szerelem... ja.. 2 hétig néha megszeretgette, aztán azóta én vagyok a gazdája, ő meg csak ordibál, ha épp idegesíti, hogy a közelben van a kutya, és folyamatosan engem cs.sztet, hogy vegyem már észre, hogy ő mekkora áldozatot hozott azért, hogy én kutyákkal élhessek. A nagy áldozat pedig az, hogy a kutyáim bejöhetnek a konyhába, és esős időben valóban sokat takarítok utánuk ÉN. Nem ő. De neki el kell viselnie azt a sáros padlót fél óráig az évnek kb. 30 napján.)

Felnőtt fejjel lediplomázhatott, 5 éven át minden támogatást megkapott ehhez, ne főzzön (ezt amúgy sem csinálta soha, mert a nagymamám főzött ránk), ne takarítson, menjen csak szórakozni a barátnőivel, vizsgaidőszakban hozzá sem lehetett szólni...

Van egy szuper munkahelye amit szeret, van egy férje, aki mindenféle szélsőséges viselkedést megbocsát neki és a válás helyett próbál megtanulni együtt élni vele (folyamatosan megalázkodva), van két egészséges gyereke, mindkettő egyetemista, van egy házunk, van mit ennünk...

Kritikát nem lehet megfogalmazni még vicces formában sem. Ő kritizálhat mindenkit, őt senki ne merje.

Szerintem a vak is látja, hogy nagyon nincs rendben valami.

Hosszú évek óta. Néha kicsit jobb, de ez az elégedetlenség, feszültség, mások "ledominálása" állandóan körüllengi.

Pszichológusról hallani sem akar.

A kérdésem:

Mit tehetünk mi?

Most komolyan elakadtam, nincs több ötletem.

Viszont abszolút reálisnak érzem, hogy ha nem változtat, egy nap tényleg elszakad majd a cérna, és öngyilkos lesz, vagy agyvérzést kap (magas a vérnyomása), de a rákra is jó kilátásai vannak.

Most még csak fenyegetőzik az öngyilkossággal, ami szerintem inkább figyelemfelhívás, de ezt is komolyan kell venni... ha valaki volt már hasonló helyzetben, esetleg tudna tanácsot adni?