Lehet ebből komolyabb probléma/van komolyabb problémám?

Nem lesz rövid, előre szólok, ha akarod olvasd végig. Nos az egyik dolog az, hogy szoktam magammal beszélgetni elég sokszor, tanácsokat adok magamnak hangosan, hogy mit hogyan kéne csinálni. Régebben is volt hogy hangosan gondolkodtam, de az, hogy magammal beszélgetek, és tanácsokat adok magamnak/kiselőadást tartok magamnak pl egy zenekarról, sorozatról, hogy miért jó, miért tetszik ez először 3éve jött ki amikor anyámék kb egész nyáron bezárva tartottak itthon, tesóm külföldön ásott, anyámék reggel 7kor elmentek és este 10re jöttek haza, és persze, engem nem nagyon engedtek el emellett sehova, így egyedül voltam egész nyáron, ezután volt egy antiszociális korszakom amit kinőttem (most nagyon jól megvagyok társasággal, könnyen ismerkedek). A másik dolog akkor jött ki amikor meghalt egy ismerősöm akit nagyon szerettem, ő vigyázott rám kicsi koromban, anyám lehívott és közölte, hogy meghalt, tesóm eléggé szomorú volt, engem pedig a hír nem taglózott le, felfogtam, hogy soha többet nem láthatom, de nem tudtam szomorú lenni, pedig nagyon szerettem őt. A temetésén mindenki sírt, én pedig azért sírtam részben, mert szerettem de nagyobb részben azért (ezért kezdtem el sírni), mert mindenki szomorú volt, én pedig nem éreztem semmit, nem tudtam olyan összetört lenni mint ők. Felfogtam, hogy elment, és nincs itt többé, és nagyon gyorsan túltettem magam rajta. Ez sok mindenben kijön még, például ha el kellene költöznöm itthonról, és soha nem látnám a családomat, akkor is ugyanilyen "hideg nyugalommal" tenném magam túl rajta. Ez iskola váltásnál is kijött most, a régi barátaim mind, hogy mennyire hiányzom nekik, jó hogy találkoztunk, én pedig nem érzem így. Nem tudom miért, de az emberekhez úgymond nem tudok olyan szinten kötődni, mint mások :-(.

Én olyan ember vagyok, hogy akárki meghalhatna a környezetemből (ez nem azt jelenti, hogy hagynám, nem szeretem ha a környezetemben élőknek, a barátaimnak bármi baja esik) én elég gyorsan túltenném magam rajta. És önmagamhoz is ugyanígy állok, nem akarok meghalni, semmi hasonló, csak így érzek. Elég dagadt gyerek voltam, elég sokat csúfoltak, volt, hogy megvertek érte, csak azért verseny futást játszott minden fiú, hogy engem fogyasszanak, ezért volt idő, hogy gyűlöltem magam és meg akartam halni, de ez nem ide tartozik (akkor kb 10-12éves lehettem, próbáltam is magam kádba folytani, folytogattam magamat dróttal, de komolyabb bajom nem lett, max a dróttól volt lila a nyakam meg kicsit fájt néha, de az nem komoly, már egyáltalán nem bántom magamat, meg le is fogytam kb 20kilót, így elég átlagos vagyok :D). Meg volt olyan, hogy megvertek idősebbek csak úgy heccből, akkor voltam mindig a legidegesebb. Volt, hogy esténként elképzeltem ahogy agyonverem őket, bosszút állok azért amit tettek, és amilyen idegi szintre feltudom magamat vinni/feltudnak az ilyen dolgok vinni (mint pl sznobság, gyengébb megalázása, nagyképűség a semmire főképp), olyan szinten simán széttudnék verni bárkit. Csak kíváncsiságból érdekel, hogy másik mit gondolnak erről, én nem tartom komolyabbnak, inkább csak vagyok amilyen vagyok, én már elfogadtam magamat olyannak amilyen vagyok.