Volt már valakinek kényszerbetegsége és meggyógyult belőle?

A mentális problémákból nehéz gyógyulni. Gyógyszerek nem segítenek, a terápia is humbug sokak szerint.

Valami komoly környezetváltozás kell, vagy nagy érzelmi dolog (szerelem).

Akár privátban meg tudnád mondani mi a gondod?

Én is küzdök vele. Hol jobb, hol rosszabb. Ha jön valami stressz, akkor "végem". Nem tudom nálad mi van én ilyen önellenőrzéssel küzdök / bezártam, elzártam, kihúztam, becsuktam: szóval ilyenek/ , nehéz elmenni bárhonnan , ahol én zárok.Átnézek mindent nem tudom hányszor, hogy minden rendben van aztán néha már útközben jön a gondolat, hogy talán mégsem. Én visszamegyek és újra leellenőrzöm, mert különben szétvet az ideg és nem tudok másra gondolni.

Valahogy elfogadtam és együtt élek vele. Igazából nem tudom pontosan mi a kiváltó oka.

Nálad mit takar a kényszeresség?

Az 1# vagyok. Szabadna megtudnom, hogy mi történik ha nem csinálod a kényszeres dolgokat? Ideges maradsz?

Én személy szerint imádkozással vagyok így, nem súlyos, ez még a tök normális kategóriába sorolható. Félek ha nem imádkozok minden reggel-este, akkor valami baj történik.

Nem szedek gyógyszert. A terápiát én sokkal értelmesebbnek tartom mint a gyógyszert, mert az okot kell megtalálni, hogy miért. Nekem az életvitelemet ez nem zavarja igazán, meg valahogy az adott szituációban már "megbeszélgetem magammal", hogy oké ez így zajlik , megnézem még egyszer , hogy becsuktam-e az ajtót. Illetve reggel nem igazán szoktam hajat mosni, vasalni, szóval semmilyen olyan dolgot művelni, ami elektromossággal kapcsolatos. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy el kellene menni pszichológushoz, feltárni, hogy mi van mögötte, Alapvetően mindig egy izgulós, szorongós ember voltam. Gondolom ez fokozódott tovább.

Milyen terápiát javasoltak Neked: egyszemélyes konzultációt vagy csoportost?

Voltál már?

Bár igaz, hogy most diagnosztizálták írtad, úgyhogy a voltál már kérdésem kicsit korai :)

Ahogy elküldtem a választ rájöttem:)

Kedves kérdező, a gyerekem valami hasonló problémával küzd, kb. öt éve, hogy rájöttünk, mert először fogalmunk sem volt róla, hogy ilyen betegség létezik. Pszichiátert ( nem pszicholológust ) kerestünk, aki a konkrét betegség szakértője és kb. fél évig járt hozzá a gyerek (16 volt ) akkor számottetevően javult az állapota. Azóta, ahogy te írtad, stressztől egyebektől függően hol jobb, hol rosszabb.

Az a baj, senki nem tudja megmondani, mi váltja ki ezt a betegséget és attól félek, soha nem fog teljesen elmúlni.

Most, hogy tudjuk, miről van szó, próbáljuk segíteni, de nagyon nehéz, mert egy árva szót nem hajlandó mondani arról, hogy van, mit érez, stb. Így nagyon nehéz.

Lehet egy kérdésem: te tudsz erről beszélni másokkal ( család, barátok ) vagy ez a zárkózottság is hozzá tartozik a betegség tüneteihez?

Visszatérve, személy szerint nem tanácsolom, hogy rögtön gyógyszert szedj, mert az csak a tüneti kezelés és nagyon könnyen rá lehet kattanni.