Segítségre van szükségem. Elolvasod?

Azt hiszem, legjobb, ha belevágok a közepébe: 21 éves vagyok, egy gyönyörű szép házban lakom, megvan mindenem és gyakorlatilag megkapok mindent. De nincsenek emberi kapcsolataim.

Mindig nagyon okos voltam, nagyon jól tanultam. A szüleim nagy reményeket fűztek és fűznek hozzám. De valami elromlott kamaszkoromban. Elkezdtek cikizni, én meg tűrtem, ameddig lehetett, aztán pedig nem bírtam tovább, és én is elkezdtem rondán beszélni, meg mindenfélét beszólni azoknak, akik szekáltak. A tudásomat felhasználva nagyképűsködtem.

Aztán ezt valahogy nem tudtam levedleni, rajtam maradt. Jó tanuló maradtam, de elég kevesen szerettek középiskolában. Aztán a vége felé egyre rosszabb lett. Mire észbe kaptam, elszállt a kamaszkorom, és én az egészet otthon ücsörögve

töltöttem, átkozva bizonyos embereket és önigazolásokat gyártva a viselkedésemhez. A szüleim nem értették, hogy mi van velem. Az egyik gyerekük egy normális lány, aki állandóan jár ide-oda a barátnőivel, bulizik egy csomót és élvezi a kamaszéveit, a másik pedig állandóan bezárkózik a szobájába, egyre kevesebbet tudnak róla, nem jár el sehova, nem csinál semmit, és hol mindig aggódik valamiért és bocsánatot kér állandóan, hol pedig olyan gorombán viselkedik, hogy hozzá se szólnak fél napig.

Alig vannak barátaim, sok emberrel összevesztem az utóbbi időben. Az utóbbi 3-4 évet azzal töltöttem, hogy barátnő után sóvárogtam, de most rájöttem egy fontos dologra: ha igazán magamba nézek, és igazán őszinte vagyok, tulajdonképpen nem is akarok barátnőt. Félek a lányoktól. Nem tudom elképzelni, mit csinálnék egy barátnővel. Nem a szexre gondolok, azt persze el tudom képzelni, de ezen túlmenően nem. Nem tudom, mit adhatnék neki. Nem tudom elképzelni, hogy elfogadja egy lány a "rigolyáimat". Nem tudom elképzelni, hogy megmaradna mellettem. Tudat alatt nemhogy nem törekszem, hogy barátnőm legyen, hanem egyenesen megakadályozom. Ha meglátok egy szép csajt, és elképzelem, ahogy mellettem sétál, nevetségesen abszurdnak tűnik számomra a kép, még gondolatban is. Sokkal fiatalabbnak látszom, mint amennyi vagyok, olyan, mintha megálltam volna a fejlődésben. Az én koromban egy lány már érett, kész nő (testileg mindenképp).

Barátaim se nagyon vannak. Aki van, azzal nem vagyok őszinte; nem merném például elmondani ezeket nekik, amiket ide leírtam. Azt hiszem, onnantól kezdve oda lenne minden tekintélyem. Ezzel kapcsolatban is riasztó felfedezést tettem: tulajdonképp barátokat se keresek. Hozzászoktam a "szarhoz", ha szabad így fogalmaznom. Olyan vagyok, mint egy megözvegyült öregember, aki már annyi ideje él egyedül, hogy most már az a furcsa számára, ha emberek közé kell mennie, és inkább otthon marad, egyedül, és "elvan" magában. Meg is látszik ez egyébként, mert én sosem tanultam ki a közösségi nyelvezetet. Ha társaságba megyek és különböző embereket kommunikációját kell kezelnem, roppant esetlen és béna vagyok. Próbálok eljátszani valami lazaságot, amit sokszor túlzásba viszek és nagyon félreértenek. Máskor meg annyira elhagyom magam, hogy azonnal leértékelődöm. Az az igazság, hogy nem szeretem az embereket. Nem vagyok hajlandó második esélyt adni senkinek, de ez magamra is igaz. Ha valamit elrontok, fél évig ostorozom magam miatta. Nem bocsátok meg soha.

Nem tanulok most. Mindenki, akit ismerek, vagy tanul, vagy dolgozik, vagy mindkettő. Gyógyszereket szedek és igyekszem kikecmeregni, de elég nehéz úgy, hogy nincs senki, aki húzzon kifelé. Meg úgy egyáltalán, akit érdekelne. Ha a szüleimnek elmondom, hogy sírógörcseim vannak és néha már a kezemben van a kés, akkor anyukám sírva fakad, apukám meg kiabál velem, hogy hogy merem így kikészíteni anyukámat.

Igazából az az elkeserítő, hogy még mindig érzem, hogy nem vagyok ilyen. Még mindig érzem, hogy valahol ott van bennem az a vidám, felszabadult kölyök, aki valamikor voltam. Még mindig megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ilyen csodálatos időben milyen jó lenne, ha a szép nagy kertünkbe idejönne minden barátom és együtt sütögetnénk. Ez az, amire legbelül vágyom. Társaságra, vidámságra. Hogy szervezzek valamit, valami központjában legyek, hogy szeressenek. Emlékszem, a szalagavatómon nagyon jól éreztem magam és nagyon felszabadult voltam. Ott osztályként együtt csináltunk valamit, mindenki minket nézett, fantasztikus érzés volt. Belül egyszerűen meghalok azért, hogy ezeket a szép éveket élvezni tudjam; táborozni akarok, bulizni akarok, szerelmes akarok lenni, hülyeségeket akarok csinálni, jól akarom magamat érezni, és ki akarok békülni azokkal, akikkel összevesztem, de ezekben már reménykedni se merek. Olyan sokszor, de OLYAN KIB*SZOTT SOKSZOR estem már pofára, hogy még rágondolni se akarok ezekre.

Ezek voltak a rossz hírek. A jó hírek? Nincs jó hírem, úgy érzem magam és úgy élek, mint egy megkeseredett, 80 éves vénember. Itthon nincs semmi családi élet, a szüleim meg követni se bírják, mi történik velem. 4-5 éve lemaradtak. Nincs bölcs nagybácsi, vagy megértő barát, akihez fordulhatnék, de valahol meg is értem. Az igazán kegyetlen meg az, hogy öngyilkos se lehetek, mert tudom, hogy anyukám szíve megszakadna utánam.

(járok pszichológushoz, de szeretnék minél több visszajelzést kapni. Ez a kérdés nem csak ahhoz szól, aki elolvassa, hanem az élethez is. Válaszokat akarok és véget akarok vetni ennek. Tovább akarok lépni.)