Mennyire fojtjátok vissza az érzéseiteket? Miért?

Én midig is kimutattam. Jó a munkahelyemen nem küldöm el az idiótákat a qrva anyjukba, de legszivesebben megtenném, így hát csak úgy nézek rájuk. Meg sem kell szólalnom.

Amúgy észrevettem azt is hogy az emberek többsége nem moderálja magát, és ha valami nem tetszik nekik valami brutálisan ordenáré módon tudnak viselkedni, beszélni. Naponta 600 ember fut át a kezemen, és sajnos igaz hogy 99% egy primitív bukó, aki válogatatlanul amit épp érez mondja. Na ők magukba fojthatnák.

Valamilyen szinten mindenki kimutatja az érzelmeit, szemével, mozdulatival, szavaival, írásával ( mint iss nem egy vita alakul ki), ha nem így lenne felrobbannánk :)

Én 1 éve nem mutatom ki a dühöt és a szomorúságot.. Nem tudom miért talán nem akarom gyengének mutatnom magamat.

14/l

Az örömmel az együtt érzéssel nincs gondom.

Szomorúság, düh, nah ezek csak az üres szobának a 4 falnak szólnak. Ez valahogy pont azért lakult ki, mert kicsit szánalmasnak találom az apró-cseprő dolgokért való siránkozást, örökös panaszkodást, de innen üzenem mindenkinek, hogy NEM az! Sírjatok, dühöngjetek nyilvánosan, mert nekem annyi az elfojtásom, hogy epilepsziás lettem.

A legjobban azt utálom, amikor valaki a dühét olyan emberen vezeti le, aki rohadtul nem tehet róla. Például a pénztáros rohadtul nem tehet arról, hogy valami drágább lett, meg nem volt levéve az akció meg mit tudom én... Vagy az orvos asszisztenssel ordibálnak, hogymiért kell ennyit várni, holott a doki kávézgat előtte meg olyanok lesznek, mint egy nyuszi-muszi... Az ilyen emberekre rá se tudok nézni, annyira gusztustalannak tartom

Mostanság? Szerintem régebben is így mentek ezek a dolgok. Hiszen az, hogy valakinek úgy megnyíljunk, hogy ki merjük mutatni a szeretetet, féltést, örömöt, az nem egyik napról a másikra megy. Csak azért tűnik úgy hogy mindenki olyan zárkózott, mert az életünk felgyorsult. Gondolja csak bele 1 év alatt egy átlag 20 évesnek hány párkapcsolata van, vagy hány új embert ismer meg...

Hogy miért megy olyan nehezen? Félelem a sérüléstől, visszautasítástól, megbántástól. A legtöbb embernek időbe telik, míg megbízik valakiben annyira hogy teljesen őszintén tudjon előtte viselkedni. Ritka az olyan jó ember ismerő aki 100-ból kiszúrja azt a párat akiből megértő barát lehet.

Ui.: Én személy szerint zárkózott vagyok, sem az örömöt, sem a bánatot nem mutatom kifelé :) Hogy miért? Passz. Nem vagyok elég képzett ahhoz hogy megállapítsam ez valami gyerekkori trauma oka, vagy egyszerűen csak ilyen a személyiségem. Sajnos ez nagy hibám tudom, és ez úgy hiszem már nem fog változni, kevesen vannak akiknek megnyílok annyira, hogy azt mondhassák ismernek.

Látod mire nem jó a névtelenség, és az internet? Ilyet soha nem mondanék személyesen talán még a barátaimnak sem :)