Miért van ennyi pánikbeteg ember?

[link]

Itt eléggé jól leírják, hogy mi az oka mitől alakul ki..

Vannak rá hajlamosak, de leginkább az élethelyzetből fakad a kilátástalanság, állandó stressz..

Amilyen élhetőség jelenleg Magyaron van nem meg lepő, hogy egyre több a pánik beteg ember :S

Lehetnek benne öröklött dolgok is (mint sok minden másban), lehet a neveltetésből fakadóan is akár, lehet a körülmények nem megfelelő kezelése miatt is, traumáktól, és ezek valószínűleg össze is függenek valahogy.

Én ha magamból indulok ki, akkor nem jó emberi kapcsolatok (itthoniakkal is), elkényeztetettség, lustaság, elkerülő viselkedés.

De valahol olvastam, hogy bizonyos mértékű stressz jótékony hatású. Az ártalmas szintet meg mi magunk, vagyis az elménk hozza létre azzal, hogy elképzelünk bizonyos helyzeteket, eseményeket (negatívokat), bele is éljük magunkat automatikusan, ezáltal mintegy megteremtünk magunknak egy hamis valóságot és arra reagálunk.

Biztos lesz aki lepontoz, de vállalom a véleményem.

Szerintem ez az egész pánikbetegség csak egy új "divathullám", és ma már mindenféle tünetekre rá lehet mondani, hogy pánikbeteg. Egy kis remegés, tenyérizzadás, gombócérzés és már kész is a diagnózis.

Ha az ember akarja egy nap alatt elintézheti magának, hogy ő is "pánikbeteg" legyen, hisz ilyen tünetekkel ha orvoshoz fordul rögtön rá is mondják, mindjárt írnak is fel alsó hangon két féle gyógyszart.

Vállalom a véleményem, de szerintem olyan, hogy pánikbetegség vagy nem létezik, vagy ha létezik akkor megközelítőleg sem ennyi, mint ahány emberre ki van mondva manapság.

Az ember azért ember, hogy használja az agyát, néha (sokszor) tudatosan. Mindenkinek van/ volt/ lesz az életében valami nyűgje, stressze, mindenkinek megvan a maga problémája, vagy történhet váratlanul akkora kaliberű dolog amiért ki lehet borulni és tömhetné magát nyugtatókkal, altatókkal.

De az ember nem ösztönlény, szerintem tudatosan uralkodni magán kellene megtanulni. Én úgy látom, hogy ez az alapja ennek az egésznek, és mégis ez hiányzik már olyan 16 éveseknél sok esetben. Könnyebb elhagynia magát, sírni, hisztizni és ebbe még jól bele is lovalnia magát, hiszen akkor legalább mindenki (legalábbis elég sokan) vele foglalkozik meg őt sajnálja, minthogy vegyen egy mély levegőt, összeszorítsa a fogát és nekidurálja magát az épp előtte tornyosuló problémának. Erre képtelen ma már sajnos sok ember, mindenki csak arra vár, hogy majdcsak történik valami csoda és megoldódnak a dolgok maguktól..

Tisztelt hozzászólók, -

Végigolvastam minden hozzászólást az adott témához, és azt kell mondjam sokaknak igaza van abban amit leírt. Magamból indulnék ki... 28 éves vagyok, és 2012 novembere óta szenvedek pánikbetegségben, sajnos elég komolyan. "Dagikáék" legutóbbi hozzászólásához én magam is csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy ezeket az érzéseket amiket ez a betegség produkál és kivált az emberből, soha, még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám!

Az én állapotom egyik napról a másikra alakult ki. Egy este ahogy lefeküdtem hirtelen egy nagy szívbedobbanást éreztem, és azonnal felültem az ágyon mert ilyesmit még soha azelőtt nem éreztem. De amint felültem rögvest el is múlt, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Rá pár napra szintén este lefeküdtem az ágyba és egyszer csak elkapott egy teljesen ismeretlen érzés, végig futott rajtam egy hőhullám, és addig még sohasem tapasztalt gyorsasággal elkezdett verni a szívem. Akik sajnálatos módon benne vannak vagy voltak ebben a helyzetben nem kell külön elmondanom, hogy mit éreztem. Azonnal felugrottam az ágyból, és komolyan azt hitten, hogy kész, itt a vége a dolgoknak, én most meg fogok halni. Leírhatatlanul rossz volt! Nem tudtam leülni, úgy éreztem, hogy folyamatosan mozognom kell, a gyomrom elnehezedett, olyan érzés volt mint ha egy téglát dobtak volna bele. A másik különösen irgalmatlanul rossz érzés az volt amikor éreztem, hogy hevesen ver a szívem és egyszer csak belassult, mint ha meg akart volna állni, majd utána ismét egy nagy dobbanás és folytatódott a heves szívverés. Azonnal menőt hívtunk, igaz közel egy órát kellett rá várni, pedig maximum 15 percre van tőlünk a Váci kórház, de ez az idő pokoli volt!

Mire a mentősük kiértek valamennyire enyhült a heves szívdobogás, a mentőorvos készített azonnal egy EKG-t, de mindent a legnagyobb rendben talált. Amint elmentek azonnal jelentkezett ismét ez a tünet, mentők vissza, a mentőorvos látta, hogy ez nem vicc, és azonnal be a kórházba. Ott az első alkalommal kaptam valamiféle nyugtatót mert szépen lehiggadtam, de minden különösebb vizsgálat nélkül éjjel 1 órakor kitettek a parkolóba, hogy: - Szia, mehetsz haza. - Másnap este ismét jelentkeztek a tünetek, de akkor a szó legszorosabb értelmében brutálisan. A szívem szó szerint olyan volt mint ha ki akart volna ugrani a mellkasomból, rám tört az ájulás érzete, leroskadtam a székre, irgalmatlanul kapkodtam a levegőt, és elkezdtek zsibbadni végtagjaim. Olyan érzés volt mint ha az ujjaimban hangyák mászkáltak volna, vagy mint ha tűvel szurkálták volna a kezeimet. Zsibbadtak a lábaim és még az arcom is lezsibbadt olyan szinten, hogy nem tudtam beszélni. Szintén mentő és kórház lett a vége. Akkor már bent tartottak egy hétvégére megfigyelés alatt. Folyamatosan EKG-ket csináltak napjában többször is, elküldtek szívultrahangra, terheléses stresszvizsgálatra, de minden egyes vizsgálat negatív eredményt hozott, szóval sem a szívemnek, sem más szervemnek nincs baja, aminek nagyon örülök. Viszont... A háziorvosom beutalt egy pszichiátriára ahol mindössze ennyit mondtak, és most szó szerint idézem: - Te félsz a haláltól ezért vagy pánikbeteg. - Ezzel a pszichiáterekről le is mondtam végérvényesen.

Viszont ahogy elolvastam ebben a fórumban az előttem lévők hozzászólásait szembesültem a régi sérelmeimmel. Sajnálatos módon én mozgássérültként születtem, ami annyiban merül ki, hogy a bal lábam kb 5 centivel rövidebb a másiktól. Számomra ez világ életemben komoly gondokat okozott nekem az életben, az iskolában rengetegen csúfoltak emiatt (még maguk a tanárok is), sokszor vertek meg, és még sorolhatnám, de ezek a dolgok idővel odáig vezettek, hogy elkezdtem félni az emberektől és társaságban mutatkozni. Amolyan lámpalázam és tömegiszonyom lett és ez mind a mai napig tart nálam. De ez csak az egyik ok, a másik a családi hátterem... Nagy sajnálatomra mindkét szülőm eléggé az alkohol rabja lett az elmúlt bő 10 évben, és az a helyzet, hogy ezt a mai napig nem tudom magamban megemészteni. Úgy érzem ez a két dolog a legnyomósabb oka annak amiért én most ide jutottam, de persze van sok más kisebb is ami ezekre még rátett. Ilyen például a munkanélküliségem, az hogy folyamatosan csak az elutasításokat kapom és nem tudok elhelyezkedni dolgozni, nem tudok rendes életet élni mert mindenhez pénz kell, és ezek a dolgok egyre inkább felemésztenek. Bevallom már megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata mert a kilátástalanság még csak hagyján, de ha mindez egy pánikbetegséggel társul az maga a földi pokol. Egyetlen ember miatt nem folyamodok erre a megoldásra, az pedig a párom, Ő az egyetlen aki a reményt táplálja bennem.

Öt hónapja vagyok pánikbeteg, napi négy Xanaxot szedek (reggel 1, délután 1, este 2), valamint egy fél Concort reggelente. A jelenlegi helyzetem, hogy sokszor görcsben van a gyomrom, nem tudok ellazulni, sokszor nem tudok mély levegőt venni és nem tudok rendesen ásítani, és napközben van amikor szívbedobbanásaim vannak. Amikor ezek a tünetek előjönnek akaratom ellenére is a halál az első gondolatom, ez egy olyan érzés amit csak az tud igazán átérezni aki benne van, vagy benne volt ezekben a dolgokban. Esténként lefekvés után folyamatosan járnia kell a kezemnek vagy a lábamnak mert rajtam van egy egyfajta nyugtalansági érzet egészen addig amíg el nem alszom. Minden napom félelemmel telik, hogy mikor jelentkeznek ismét a tünetek, és hogy hogyan fogom átvészelni azokat. Minden reggel ezzel a tudattal kelek és fekszem le.

Minden egyes embernek aki ebben a betegségben szenved és olvassa ezt a fórumot, őszintén a mielőbbi felépülést és kilábalást kívánom ebből a pokolból, és azt, hogy legyen ismét "nyugodt", zavartalan, pánikmentes az élete!

Hegedűs Gábor

Kedves Gábor!

Nagyon megrémített amikor azt írtad, megfordult a fejedben az öngyilkosság gondolata, ezt soha, mert van belőle kiút!!! én már legyőztem, igaz most egy hormonkészítmény miatt visszajöttek az érzések és félelmek, és már csak a félelem pörget bele, de ez már nem az. Azt olvastam sok helyen és könyvben is, hogy mi akik érzékenyebbek vagyunk az agyunk megjegyzi ezt a folyamatot és saját maga generálja, de tehetünk ellene, igaz a legnagyobb félelemeinkkel kell szembenézni, ugyanakkor nem lehet mindig félni. Ha gondolod segítek neked, én már jártam pszichológóushoz, természetgyógyászhoz, kineziológushoz. De mindenképp a legfőbb találj vmi olyan sportot amit tudsz csinálni és ÉLVEZED , de közben merülj is bele, izzadj, nem szabad magad túlhajszolni sem, mert sajnos a fáradtság kimerültség is pánikhoz vezet. Ezzel a gondolattal 100%-ig egyet értek:

"Szerintem főleg a megfelelési kényszer miatt alakul ki a pánikbetegség.A rossz élmények,traumák(főleg,ami gyerekkorban alakul ki)hatására leépül az önbizalom és ebből lesz később pánikbetegség."

Ez így van. Én gyerekkori és az azóta felhalmazódott sérelmeket cipeltem, és a családom sem a régi, vmi elromlott. Egyet kell tudni és ezt nagyon nehéz, de nincs más kiút a normális élethez: A múlt az a múlt, megtörtént de miért cipeljük ha fáj? Bennem nagyon sok fájadalom, harag, sértődöttség volt, ezt oldani kell! Természetgyógyásznál voltam a csakrákon keresztül adott energiát, én szkeptikus voltam minden ilyennel szemben, de mondtam magamnak az agyamnak, hogy befogadom és nyitott vagyok sokszorsokszorsokszor és sikerült, ha nem velem történik el sem hiszem, remegtem a felszabadult sok rossztól és mocsoktól. Nem a világnak kell változni, hanem nekünk. A szüleiddel kapcsolatban pedig csak azt tudom tanácsolni amit nekem tanácsoltak és ez is nehéz lesz. Van a Te életed és van az Ő életük, hagy csinálják úgy az életüket ahogy akarják, nem mondom, hogy ne segíts, de ne vedd magadra, saját magadnak Te vagy az első!!! Soha ne feledd!

Azt írod van egy párod aki miatt nem tetted meg azt a szörnyű lépést! Nagyon nagy szerencse az, ha van vki aki kitart és segít a pánikbetegen, nekem ilyen a férjem, Neked is van vki, Ő melletted van akkor Te is küzdj kettőtökért, és meglátod idővel minden jobb lesz!

Akármiben tudok segíteni írj privátban nyugodtan, mert rengetek dolgot tudnék neked javasolni még, amiket nekem javasoltak.

És a legfontosabbak:

Hidd el hogy minden jól alakul, szeress és szeresd magad!!!