Nem hagynak békén az öngyilkossági gondolatok. Mi segítene rajtam?

22 éves lány vagyok. Körülbelül 15 éves korom óta évente néha többször is vannak olyan időszakaim, amikor teljesen lesüllyedek, és minden érdeklődésem és gondolatom az öngyilkosság tölti ki. Csak ez az ami most foglalkoztat és egyszerűen nem tudom elengedni. Igen, most megint egy ilyen időszakom van. Kib*sztak velem a munkahelyemen, és megaláztak, pedig semmi rosszat nem tettem. 2 tonnás béklyót érzek a lábamon, mikor el kell indulnom melózni...

A kihívások már nem érdekesek többé, hanem fájnak, és sírni tudok tőlük.

A barátom látja, hogy baj van, de olyan szinten sz*rik rá, hogy nemigaz, még ő is belém rúg, amikor épp jólesik neki, és így csak még lejjeb süllyedtem... Pl. ma éjszaka felkeltem, mert nem bírtam aludni, bekapcsoltam a TV-t persze halkan, erre anyázások közepette átzavart a másik szobába, ahol nincs fűtés, és majd megfagytam. Arany életem van mellette!

Most mégsem alkalmas az időpont a szakításra, mert akkor még lejjebb fogok süllyedni. Pedig tisztában vagyok vele, hogy jobbat érdemlek, mert nem nagyképűségből, de arany szívem van, és nekem nagyon számít, hogy az emberek körülöttem boldogok legyenek.

Azért nagyjából tudom miért alakult ki nálam ez az anomália. Apám kegyetlen volt velem gyerek/tinédzserkoromban. Van egy félcigány (bocs, nem véletlenül említem meg ezt a részletet is) féltesóm, aki szintén mikor tini voltam, rengeteget kínzott (arra a fain apjára ütött [az anyánk egy]).

A párkapcsolataim sem voltak épp fényesek, valahogy a legönzőbb embereket fogtam ki eddig is, és megelőzve a kérdést, ők választottak engem, nem fordítva. Jó soruk volt egy ilyen figyelmes és törődő ember mellett mint én, visszafele persze lóf*szt se kaptam.

Visszakanyarodva, sokat gondolok rá, hogyan kellene megtenni, és mikor. Igazából édesanyám is eszembe jut ilyenkor, na és EZ AZ ami eddig visszatartott, hogy megtegyem. Mert a haláltól, na attól aztán rohadtul nem félek. Elég elmebeteg az elmém (nem adom meg az örömet, hogy ezt egy f*szkalap hozzászóló jegyezze meg), már régóta, és egyre jobban.

Pszihológushoz, még ha lenne pénzem, szerintem még akkor se mernék elmenni, annyira szégyenlem. Senki a világon nem tud róla, hogy én ilyen vagyok valójában, ez az első noname segélykiáltásom.

Jah persze az anyagi gondok is itt ülnek elefántként a nyakamban mert miért is ne.

Néha úgy érzem, hogy a tudat, hogy anyukám milyen szomorú lenne, ha meghalnék, MÁR AZ SEM ELÉG hogy ne tegyem meg! Most újabban azt találtam ki hogy meleg vízben vágom fel az ereimet (comb, nyak és kar). 15 évesen akasztás mániám volt, ki is néztem apám vontatókötelét, hogy majd azt viszem magammal az erdőbe. Eddig az éhezés volt a konkrét dolog, amit el is kezdtem egyáltalán, de az 5. nap után megismertem a jelenlegi barátomat, ő volt a reménysugár, az ember aki engem a sz*rból kihúz majd és megment mindörökre, ámen. Szép elképzelés volt!

Jajjjjj már alig várom a szívtelen emberek hozzászólását, hogy minden az én hibám meg rajtam múlik, meg én voltam az idióta f*sz mert hagytam magam. Én a sz*rházi akinek az volt az első, hogy a körülötte élőknek jó legyen. Az is az én hibám, hogy az apám mindig megvert, mert adtam rá okot pl. mikor először használtam szempillaspirált. Meg minden rossz ami történt.

Én alapjáraton OPTIMISTA ember vagyok, és keresem a jó társaságot, jó dolgokat. De ha bedől a sz*r, akkor jön ez az állapot, amiből szeretnék kijönni és na most jön a nagy kérdés, hogy akinek hasonló problémája volt, az HOGYAN MÁSZOTT KI EBBŐL? Akármi tipp érdekel, pl. elment állatgondozónak, és azt vette észre, hogy kilábalt a depiből, mert a munkája annyi és annyi örömet okozott neki. Bármi érdekel, ami segített!