Hogy lehet megkülönböztetni a depressziót a rossz beidegződésektől? (kérlek, olvassátok el! )

Állítólag depressziós vagyok. Voltam egy jó nevű pszichiáternél, ő állapította meg. Gyógyszeres kezelést javasolt, majd pszichoterápiára fog küldeni.

Az a baj, hogy kicsit mondvacsináltnak érzem ezt az egészet. Rengeteg gondom van, az igaz: motiválatlanság, rengeteg elfojtott düh, önbizalomhiány, félelem a csajozástól, a lányokhoz való közeledéstől, félelem a kimozdulástól, kényszeres gondolatok, plusz fizikai tünetek (álmosság, koncentrációhiány, betegségekre való fogékonyság), de mindig ott motoszkál bennem az a kellemetlen érzés, hogy ez nem "depresszió", hanem egyszerűen az évek során meggyökeresedett rossz beidegződések, rossz viselkedésminták és helytelen gondolatok összességéből fakadó következmények együttese. A doki elmagyarázta, hogy bizonyos anyagok, amik az örömérzetért felelősek, nem termelődnek a szervezetemben, és ezzel gyógyszerrel kell segíteni. OK, ezt értem és elfogadom. De amikor pl. nem mozdulok ki, vagy képtelen vagyok rávenni magam a tanulásra, vagy nem merek odamenni a lányhoz, annak magam is tudom az okát: nem mozdulok ki, mert előregyártott, beképzelt félelmeim vannak a társaságban való bénázástól; nem tanulok, mert úgy érzem, értelmetlen, lemondtam magamról és az életemről; nem közeledek a lányokhoz, mert nyüzügének, férfiatlannak, esetlennek látom magam és gyakorlatom sincs. De ez szerintem nem "depresszió", ezek egyszerűen káros gondolatok, amiket szerintem pozitív megerősítéssel, dicsérettel, sikerélménnyel és sok beszélgetéssel helyre lehet tenni. Nem valami rejtélyes betegség, ami egyszer csak úgy kialakult. Én azt hiszem, pontosan tudom, mi áll ezeknek a hátterében. Hisz én magam voltam tanúja, ahogy cserfes, energikus kis srácból lagymatag, mogorva, aluszékony kamasz lettem.

És úgy érzem, talán akaraterővel ezt le tudnám győzni. Múltkor is el tudtam menni egy kocsmázásra. Ha igazán akarom, neki tudok ülni tanulni. Az kellene, hogy valaki belém lásson, igazán megismerjen és biztatást adjon. Ezt pl. egy tapasztalt "mentor" is meg tudná tenni. Nem tudom, hogy az-e a jó út, amit a doki javasolt (gyógyszeres kezelés és pszichoterápia). A pszichológusokkal úgy vagyok, hogy tök jól el lehet velük beszélgetni, de azon kívül, hogy néha-néha egy-egy érdekesebb összefüggésre rájöttem velük, nem nagyon éreztem hasznát az ilyen beszélgetéseknek (már vagy 4-5 pszichológusnál voltam). Valahogy úgy érzem, pontosan tudom, mi kéne, csak nem kapom meg, és más nem látja be. Csak annyira volna szerintem szükségem, hogy valaki, aki ismer és törődik velem, biztasson, rámutasson, hogy miben vagyok jó. Hogy nőjön az önbizalmam. Akkor lehetne sok barátom, barátnőm, nem elemezném magam 24 órában és nem lennék teljesen döntésképtelen.

Ami kiváltotta bennem ezt, az az, hogy a pszichiáter azt javasolta, hogy halasszak az egyetemen. Hogy ne terheljem magam semmivel. Attól tartok, nagyon rossz döntést hoztam, és a végén meg fogom szívni. Nem tudom, hogy több hónapnyi struktúra és feladatok nélküli élet után mi marad belőlem. Nagyon félek...

20/F