Lehet hogy amit személyiségemnek, jellememnek tulajdonítottam idáig, valójában csak a Borderline tünetei? Van aki ilyen erkölcsi gátakkal küzd (ött) a párkapcsolatok terén, elmúlik? Ez tényleg Boderline vagy valami más? (20/f)

Üdvözöllek titeket! :) Évek óta olvasgatom a gyakorikerdesek.hu-t, de most írok csak először, sajnos úgy érzem elég szomorú, számomra megdöbbentő aprópóból, sosem szerettem a pszihológusokat és úgy gondoltam ha, valami fontos ,magamnak meg nem válaszolható kérdésem lesz, nektek teszem ,fel mert élettapasztalatotokkal ti tudtok a legjobban segíteni.

Egy szerelmi csalódás és annak (eddig szerintem csak rám jellemző)összes hozadéka juttatott oda, hogy utána járjak miért különbözik annyira az érzelmi világom a többi emberétől. Mindig megtapasztaltam, ha valakivel veszekszem, a valós sérelmek hangoztatásán túl, igyekszem azért démonizálni ("az semmi még amit velem tettél,ennél még sokkal rosszabb vagy ,csak nem adtad ki magadból") az "ellenfelet" és ezeket a dolgokat a fejéhez vágom. Úgy gondoltam az vmi nárcisztikus vonásom lehet, rá is kerestem a kifejezésre, és akkor rábukkantam a borderline jellemzésére is, valahogy sok mindenben magamra ismertem, megdöbbentem hogy lehet ahogy eddig cselekedtem évekig, valami kór hatására alatt történt.Na de leírnám hogy cselekedtem. Engem igazából a szerelmi csalódások küldtek padlóra mindig, szégyeltem is ezt ,mert mások ilyen dolgokkal úgy voltak ,mintha kijött volna egy magas gázszámla, morogtak egyet ,aztán léptek is az új kapcsolatba. Másik elszomorító, szégyellni való dolog volt ezek fényében, amikor édesapám meghalt 15 éves koromban, egyedül másnap reggel sírtam ,belegondoltam hogy nem hallom már a szokásos párbeszédet hogy (-mi volt a suliban? -semmi.. -az nem sok..) és egy hét alatt szinte túltettem magam az egészen,elfogadtam, az volt a legfőbb probléma számomra, hogy senki se tudja meg ezt, és ne sajnálgassanak mert félárva lettem, egy lány miatt fél évvel később pedig teljesen összeomlottam évekre,aránytalan volt a két reakció. Viszont mégis írnék erről a kapcsolatról röviden, mert mégis ez a tünet kiváltó oka, 16 évesen jöttem össze a 15 éves lánnyal, akkor nem tudtam mi az a kapcsolatfüggőség, csak azt tudtam hogy már volt 3 komoly kapcsolata, kellemetlen volt hogy mikor vele voltam folyton visszaemlékezett rájuk, de én az első hetekben felhőtlenül boldog voltam, örültem hogy összejött egy csaj, mint másoknak az osztályban,majd teltek a hetek és egyre közelebb került hozzám, ezzel párhuzamosan elkezdődött egy őrlődés, mi lesz ha elhagy? pedig úgy összeillünk, nem találhatnék jobbat stb..., a környezetemben pedig mindenki váltogatta a csajait, úgy mint az alsónadrágját, érzelmek nélkül beszéltek a kapcsolatokról és ez nagyon elszomorított. Aztán két és fél hónap után nekem is "felmondtak", rossz volt megélni a kapcsolat alkonyán hogy hiába mentem el vele moziba, bújtam hozzá, a film után egyből hazavitette magát, hiába kísértem el a sulitól a buszig minden nap, éreztem hogy irritálja a jelenlétem, utolsó alkalomkor pedig mikor puszit adtam neki ellököt magától és mondta hogy "jaj hagyjál már békén", majd buszra pattant. Végül is aztán egy óra múlva felhívtam,kérdeztem mi volt ez, hányadán állunk, mondta hogy nem szeret már annyira, jobb lenne ha egy héten csak kétszer látna arra a 15 percre amíg elkísérem, így talán menthető a dolog. Persze ennyire már nem alázkodtam meg, még egyszer felhívtam akkor már egyértelműen elküldött. Kis idővel később pedig, már bosszút akartam állni, mert velem ilyet senki sem művelhet,nem nézhetnek így semmibe egy embert. Gondoltam tettleges bosszúra ,de anyám szerencsére csillapított, végül is csak verbálisan oltottam ,elég csúnya dolgokkal, amit ő persze megbosszult, mindennek elmondott az ismerőseimnek így még ők is ellenem fordultak, nem értették az indulataim.

Közben múltak a hónapok az indulatok csillapodtak, de mindig elszomorodtam, mikor hallottam az emberek magánéletéről, hányadik kapcsolatuk van már ilyen fiatalon, ki hogy csalt meg kit, ki hány csaj fektetett le egy buliban, a felnőttek között meg már a 20. házasságukból van a 20. gyerekük, félrelépések, egyszerűen felnőve rosszul esett látni hogy ilyen állatias ez ember, erkölcstelen,én meg szégyelltem az elveimet. Direkt nem akartam kapcsolatot, féltem a csalódástól, féltem hogy megtapasztalják a dührohamaim, nem akartam hogy megismerjék ezen oldalamat. Kezdtem elfogadni hogy ilyen az élet, és úgy gondoltam hogy úgy kell alakítanom a dolgaimat hogy a jót megtapasztaljam, de az ezért járó szenvedést (fizettséget) elkerüljem. Jártam is bulizni haverokkal, kezdtem én is elanyagiasodni, lazábban kezelni ez érzelmeket. Volt is hogy smároltam buliban, összességében de a kisugárzásom, önbizalomhiányom eltaszította a csajokat, amúgy sem értek a nők nyelvén stb, a haverok barátnői meg nem értették hogy ez a csávó miért ilyen, pedig nem is néz ki rosszul. Teltek az évek ,lettem 17, 18, 19, 20 , flusztrált hogy nem voltam még nővel,a társaság miatt is ha szóba került,meg maguk a hormonok is kínoztak,tartottam attól hogy lemaradok valamiről az életben, gondoltam kell valami kaland amiben megszabadulok e tehertől, de nem esek szerelembe,nem kezdek el ragaszkodni valakihez, nem járatom le magam és nem leszek idegbeteg ismét.

Aztán bejelölt egy közösségi oldalon egy stréber, de ennek ellenére elég egyszerű lány, szintén kapcsolatmániás jellem volt számomra akinek, mindegy milyen ember akivel együtt van, csak f@sz legyen a lába között, 16 éves lehetett akkor(én 18) kb de már 6 pasija volt, úgy nyitott felém "Szia, tetszel, járunk? Igen? / Nem? Válaszolj!" amin elmosolyodtam és persze elküldtem az anyukájába :). Végül is aztán idővel elkezdtünk beszélni, meséltem róla másoknak és tanácsolták lépjek felé,csak a tapasztalat miatt, tavaly ilyenkor el is kezdtem vele találkozgatni, de tudtam kontrollálni az érzéseim ,tudtam hogy ő is egy egyszerű ember, nem önmagam fogja meg az ő fantáziáját, hanem a tapasztalat,az élmények, kellenek neki, amit szépen majd felidézhet unalmas pillanataiban, ha valaki mellett egyszer megállapodik. Itt is csak csókok, "tapi" volt ami amúgy jól is esett,de a közös téma ,nagyon nem volt,bókoltam de erre csak pofákat vágott meg nevetett, egy egy találkozó után pedig,lelkiismeret furdalást éreztem, hogy nem valami őszinte ez a kapcsolat részemről sem, nehezen is mentem bele a találkozókba. Idővel egyre messzebb mentünk a testi dolgok terén (de a lényegig azért nem), amit nem részletezek, ekkor éreztem hogy kezd úgy viszonyulni hozzám, hogy tudtam valamim mégis megfogta őt önmagamből(nem vmi alkatrészem :) ), úgy gondoltam, hogy jobb lenne ha ebből a kavarásból több is lehetne már, jó lenne egy próbát tenni összeillünk-e, de megint félni kezdtem a csalódástól, egy hónapra elutazott, mikor hazajött próbáltam leszervezni egy randit ahol elmondom a szándékaim, de nagyon pofára estem. Elmesélte ,hogy mivel nem járunk ő azért volt mással is volt (és többet engedett mint nekem) az egy hónap alatt... ideges lettem, hogy lehet ilyen ösztönlény,(azt megértettem volna ha van akibe szerelmes lesz és azt mondja tovább lép),nehezményeztem neki hogy azért ez nem volt valami ízléses cselekedett, de ő háborodott fel, mert nem járunk és ő ezt megteheti. Próbáltam szemet hunyni a dolog felett mert nagyon hiányzott (hiányzik), mondta hogy találkozhatok vele azért, de a találkozókat lemondta, beszéltem vele, de éreztem az elhidegülést, s megkérdeztem, mi van most? Kiderült hogy van egy új pasi aki megtetszett neki, ha esetleg nem jön össze neki akkor maradok én, de aztán összejött. Önbizalmam elment teljesen,a szokásos, összeomlás ,bosszúvágy, utálat van úrrá rajtam, amit nem részletezek, úgy is tudjátok. Egyszerűen nem fogja fel miért vagyok ilyen mérges rá és nem érti miért ment el az életkedvem. Igazából nem is ő benne(hiszen tudtam már előre milyen), a világban csalódom már. Most hogy olvastam a Borderline-ról rájöttem hogy végül is bennem van a hiba, és ő(k) a normális(ak). Elnézést hogy ilyen hosszan írtam, de úgy érzem így már érzitek az indulataim és a feltevéseim hátterét. Igazából úgy érzem nincs értelme az életnek, elmúlik és kész, az ember csak annyit tehet hogy jól érzi magát, ha már ugye nem korlátolja ebben a goldolkodása (borderline). Tartok attól is, mi lesz ,ha kikerülök ebből az örök szerelem álomvilágból, lehet jobb ha küzdök ebben a szélmalomharcban életem végig, mert enélkül tényleg egy üres ember lennék. Annak örülök hogy nem vagyok depressziós,nincsenek dührohamaim,másokra sem vagyok olyan megterhelő,csak ez a céltalanság fáj,a félelem hogy kihalnak mögülem a felmenők és egyedül maradok, mert társat úgysem találok, csak bajt. Várom véleményeiteket, diagnózisotok, köszönöm ,hogy meghallgattatok!