Ki van az eutanázia mellett és ki ellene?

Jogilag bárhogy kijátszható, egy teljes cselekvőképtelen emberről sok országban rendelkezhet a hozzátartozó.

Na az agyhalál miért más téma?

Pont ezt ugatom mióta, csak kiragadsz 3 sort és azon kötekedsz. Mi számít életnek? Az, hogy lélegzik, vagy az, hogy gondolkozik? Rohadtul nem más téma, mert jogilag az is él, aki agyhalott, gyakorlatilag viszont nem.

Ha bemész a kórházba és lelősz egy agyhalott embert, gyilkosságért fognak elítélni, nem hullagyalázásért.

A cselekvőképtelenség pszichiátriai állapot kérdése az agyhalál pedig fizikailag, kézzelfoghatóan, műszerekkel bizonyítható. Ez a különbség.

És igazad van, nagyon sok országban, köztük Magyarországon is a cselekvőképtelen beteg helyett, az ellátásáról és a gyógykezeléséről a gyámja dönthet. DE nem dönthet a haláláról!

Sok hülyeség elhangzott itt, mint általában az orvostudományi kérdések kapcsán, amikor laikusok akarják a spanyolviaszt szarni.

Hagyjuk is, mert csak a fejem fogom a parlagi butaság okán.

Az eutanázia kérdése nem az, hogy mások érdekei alapján szabad-e ölni (szabad, csak ez nem orvosi = jólelkű) cselekedet, hanem hogy az egyén érdeke lehet-e a halál.

Én, praktizáló orvosként azt mondom, hogy lehet ez az egyén érdeke, de ehhez képzett emberek kellenek, akik az életet és halált abban a formájában tudják megélni és tisztelni, amilyen.

És hogy lehet ezt képzettséghez kötni, hogy ki hogy tudja megítélni az életet és halált? Hogy lehet megítélni a halált?

Nagyon elmentünk a témától, de tényleg kíváncsi vagyok, milyen képzettséggel lehet megítélni a halált?

Bölcsész, filozófus, orvos, pszichológus, energetikai mérnök, biológus? Mind máshogy fogja az élet és halál kérdését megítélni, egyik mérési eredményekre alapoz, másik morális problémákat vet fel, és így tovább.

Én mellette vagyok, több okból is:

1. Semmi esetre sem kívánom azt, hogy életem utolsó pillanataiban rokonaim, szeretteim egy megtört embert lássanak a kórházi ágyban feküdni. Mire oda jutok, hogy gyakorlatilag csak gépekkel tartanak életben, addigra az már nem én leszek, az már nem az az emberi lény, akit szeretnek, hanem egy hulla, amit mesterségesen tartanak életben. Azt pedig nem akarom, hogy egy tehetetlen, megtört, reménytől megfosztott üres doboz legyek a rokonaim szemében, egyetlen perc erejéig sem.

2. Nem szeretném, ha utolsó emlékeim e világról arról szólnának, hogy elviselhetetlen fájdalmaim vannak, amiktől beszélni se tudok. Ahogy azt sem akarom, hogy mozdulatlanul feküdjek egy ágyban, mert mondjuk eltört a gerincem. Azt hiszem ebben bárki egyetérthet velem, hogy ez nem élet, ez nem létezés, hanem annak egy eltorzított árnyéka, egy merő megaláztatás.

3. Sokkal megnyugtatóbb lenne számomra, hogy a döntés az én kezemben volna. Ezzel én döntöm el, mikor búcsúzom az élettől, a szeretteimtől, én döntöm el azt is, mikor köszönt be a halál. Sokkal megnyugtatóbb ez nekem is, és a körülöttem levőknek is, ha tudjuk, mikor jött el az idő. Mennyivel jobb tudni ezt, mint görcsösen várni arra, hogy esetleg javulhatnak az esélyek, de nagyobb a valószínűsége, hogy valamikor majd beköszönt a halál? Ezt sem magamnak, sem szeretteimnek nem akarom. Így nem érhet minket olyan felkészületlenül, mintha csak várnánk a csodára.

Nyilván itt most magamból indultam ki, de ez nem jelenti azt, hogy a véleményem egyedüli, egyedi, legalább is szerintem :)

Az alapvető különbség a megítélésben az, hogy ha egy filozófus körben elvágod egy ember torkát, a jelenlevők négyötöde rosszul lesz és öklendezni kezd, ha egy orvosi társaságban, akkor a jelenlevők négyötöde megpróbálja stabilizálni vagy legalábbis nem ijed meg két csepp vér láttán.

Az életet és halált egyetlen szakma követi, az orvosi. Ha nekik nincs megfelelő álláspontjuk, akkor senkinek.

Nem kéne fotelszociológusoknak döntenie arról, amit még életükben nem láttak - meg lehet nézni pl. a cigánykérdést.

Az eutanázia kérdése azért badarság, mert az embereket akaratuk ellen a biztos, fájdalmas halál tudatában életben tartani kínzás.

De az orvos is teljesen máshogy látja az élet és halál kérdést. Egy orvos is lehet vallásos, egy orvos sem Isten.

Nem lesz hozzátartozó, objektív szemlélő marad. Honnan tudjuk, melyik orvos az és melyik nem? Az orvos is csak egy ember, semmi több. Neki "csak" annyi az élet, hogy dobog a szív, az agy elektromos jeleket generál, és ennyi, de a személy életéről ugyanúgy nem tud semmit. A halált sem tudja kézzel foghatóvá tenni ő sem- egy futó nyaktól lefelé megbénul, az az orvos szemében nem halál, egy filozófus szemében lehet, hogy az.

Egy orvos sem tudja eldönteni, mi a helyes, csak szeretné azt hinni. Vannak "csodák2, amikor 20 év után tér valaki magához a kómából, őt 20 évig kínozták az ágyban, amíg felébredt? Nem élték meg kínzásnak akik felébredtek, hálásak az életükért.