Elfogadott a mai világban orvosi segitséget kérni, ha úgy érezzük, hogy valamivel nem tudunk megbírkózni?

Amikor kisgyerek voltam, járnom kellett a szüleim válása miatt, de a mai napig cikinek érzem.

Viszont a mai világban olyan szinten elfogadott hogy pl Amerikában az a ciki/nem menő ha nincsen valakinek terapeutája. Magyarul ha pszichológushoz jársz, akkor vagy valaki.

Francokat. Proktológusnál is voltam (végbél jellegű betegségekkel foglalkozó orvos), azt se híresztelem. Viszont ha nem megyek el hozzá, akkor megnézhettem volna magam, hogy mitől kezdett el spontán vér ömleni a nem megfelelő testnyílásomból.

Pszichológusnál egyszer egy traumatikus szakítás után jártam. Éreztem, hogy megsüllyedtem és nem haladok előre. Háromszor voltam nála, rengeteget segített. Megadta azt a lökést és lelki pluszt, ami belőlem addigra kiveszett. Ha nem megyek el, lehet, hogy kicsit belekattantam volna a helyzetbe.

Egyébként ő mondta, már a foglalkozáson kívül beszélgetve, hogy ha minden háziorvos mellett ott ülne egy pszichológus, a magyar egészségügyből a betegek 30-40%-át azonnal ki lehetne emelni, mert bizonyos betegségek pszichés eredetűek, nem szerviek.

Kedves kérdező, mármint hogy párod-barátnő, vagy barátnő-barátnő? Mert ha az előbbi, akkor (nem az első alkalommal, és a pszichológussal vagy pszichiáterrel előtte megbeszélve) nyugodtan vidd el magaddal, és akkor nyilván megérti... ez sem egy extra szitu, az orvosnak vagy pszichológusnak napi feladata, hogy egy paciense közeli hozzátartozóival beszélgessen arról, hogy hogyan segíthetnének ők is az illetőnek...

Persze más káposzta, ha a lánynak a helybéli macsócsávó kell, és nem egy gondolkodó, érző ember... de szerintem nem erről lehet szó, egyszerűen csak ismeretlen neki a szitu, ezért nem érti...

Ne gondolj erre, hogy elfogadott e, vagy sem.

Körülbelül 6 éve fojtom magamba minden fájdalmamat, sérelmemet, halálesetet, családi hátteremet, szerelmi bánatot, azt, hogy 'fontos' emberek elfordultak tőlem, azt is, hogy a volt barátom vert, szóval mindent. Nem kértem segítséget.

Azóta cipelem a gondjaimat, beleégtek a mindennapjaimba, uralják a gondolataimat, nem tudok szabadulni tőlük, és hatalmukba kerítettek. Úgy érzem, hogy nem tudok megszabadulni tőlük sehogy, és már ott tartok, hogy pánikrohamok törnek rám, a legváratlanabb helyzetekben.

Másik: rajtad kívül ki fogja tudni, hogy pszichiáterhez jársz? Senkinek semmi köze hozzá!

18l

"A mostani munkahelyemen is lenézően beszélnek a pánikbetegekről hülye lennék még egyszer elmondani, hogy problémáim vannak a lelkemmel."

Ne viccelj, ez a legjobb helyzet, én (mint ex pánikbeteg) minden ilyent kihasználok, hogy az illető alulinformált embernek elmagyarázzam, mi is tulajdonképpen a pánikbetegség, hogy lehet kezelni, hogyan tud a környezet segíteni, és mit nem szabad... mert hát ezek az előítéletek sok esetben szimpla információ-hiányból erednek, és nem rosszindulatból.

Mondjuk, amit a sznob, puccos helyeről írtál, abban igazad lehet, én mondjuk az ilyeneket ab ovo kerülöm, mindigis undorítottak... viszont nem tanulság nélküli, amit Benedek ír a már klasszikusnak számító "Aranyketrec" c. regényében. (Benedek ugye író volt ÉS gyakorló pszichiáter). Hogy amikor létrehozták ezt a kórházat, amiről az a regény szól - Intaházán egyébként, az 1950-es években - a falusiak először persze gyanakodtak, de pár hónap alatt tökéletesen elfogadták a faluba is kijáró betegeket...