Hogyan számolhatnék le végleg az önbizalomhiányommal, kishitűségemmel?

#2 - sajnálom, de ezek szerint nem vagyok egyedül.

#1 - köszönöm, ha hiszed, ha nem, sokat segítettél. Azt hiszem, hogy a motiváció az, ami igazán át tudja az embert lendíteni.

No, ez így egy érdekes, de mindenképpen logikus gondolat.

Azt nem tudom csak, hogy ezeket a negatív "önpredesztináló" és gyakorlatilag nagyon romboló tényezőket miként lehet kioltani és átírni az ember agyában. Hülye példa, de ez olyan, mint egy megírt szoftver, ami a számítógéppel mindig ugyanazt teszi. Tulajdonképpen újra kellene formattálni az emberi elme azon részét, ami a társdalomban és az életben az önpozicionálásért felelős.

Nem akarok untatni senkit, de mivel úgy hiszem, hogy nagyon sokakat érint valami hasonló, így talán tanulságos lehet mindenkinek.

A szüleim, mindazonáltal, hogy nagyon jó emberek voltak (már csak apám él) mindketten fiatalon nagyon szerény, alárendelő típusok voltak. (Gondolom ezért is vonzották be egymást.) Édesanyám nagyon alapos és lelkiismeretes volt, de nagyon szolgalélek és szerény. És nem tudta a saját árnyékát átlépni. Ő a becsületességet annyira komolyan vette, hogy képes volt inkább a saját rovására hozni döntést, de a lelkiismeret és a becsület mindenek előtt. Egy nagyon egyenes jellem volt és nagyon tiszta lelkű. Amivel sajnos akaratán kívül is ártott az az, hogy nagyon abba az irányba nevelt bennünket is, hogy szófogadónak, engedelmesnek kell lenni, mindezt egy nagyon belterjes, zárkózott családi körben, nem szerette az idegeneket, féltett minket kisgyerekként, nehéz volt "elkéredzkedni" otthonról. Mindig csak a tanulás, a megfelelés, a házimunka, szorgalom. Nagyon ez az alárendelő attitűd, ami kiszolgáltatottá és szinte edzetlenné teszi az fejlődő gyermeki lelket a világgal szemben. És ugyan felnőttünk, tényleg javakorabeli felnőttek vagyunk, az eszünkkel nagyon sok mindent felfogunk és tudjuk, hogy nem szabad 20-30 éves dolgokon rugózni, de ahogy a pszichológia is mondja, hogy a bevésődéseket nagyon nehéz, ha nem éppen képtelenség "felülírni". Pedig jó volna, törekszem rá. Tehát a felismerés és a tenni akarás megvan.

Apánkkal ugyanaz a baj. Mondjuk ő attitűdre nem olyan csendes és visszahúzódó, velünk szemben mindig is nagy volt az arca, örökké uralni és irányítani akar minket annak ellenére, hogy felnőttünk.

Amúgy a külső dolgokkal szemben ő is alárendelő. Sokszor olyan "kisemberes". Gyerekként megszenvedte a háború nyomorát és képtelen ő is túllépni ezen. (Mi ahogy mi a neveltetésünkön.) A sors megadta, hogy nagyon jó életünk volt a hazai rendszerváltás után, de mi, szinte alig vettük észre. Anyánk ugye szerény és spórolós volt, így gyerekként mondjuk nem voltak alapvető nélkülözések, amikor jóra fordult a család anyagi helyzete, akkor is ők csak kisembernek pozicionálták magukat. Nálunk sokkal csóróbbak és sokkal nagyképűbb és magabiztosabbak voltak a környezetünkben. Sokkal jobban felfújták a kisebb dolgaikat. Az az érzésem, hogy az az egy dolog sajnos önsorsrontó az egész családban, hogy aztán addig ment a dolog, hogy a cég és a jó anyagiak mind elsorvadtak. Nagy lelkiismeret miatt ők senkit nem akartak elküldeni a cégtől, aztán mikor nem volt annyi munka, akkor a sok járulék felemésztett mindent. Ha mi, fiatalok magunkra akartunk költeni, akkor meg szúrós tekintetek jöttek és mindig és folyamatosan az, hogy így is többet kapunk, mint amit megérdemelnénk. Én akkor még, fiatal, pályakezdőként erre reagálva (mivel akkor afféle családi vállalkozásként működtünk) próbáltam nagyon jól teljesíteni, sokat részt vállalni a munkából, kreatívnak lenni, a cégben ésszerűsíteni, átszervezni, új technológiát behozni, és egyszerűen AKÁRMIT tehettem, tehetek, SOHA, de tényleg soha nem tudom pl apám elismerését kivívni. Ő világ életünkben mindig elégedetlen volt velünk. A munkánkkal, a stílusunkkal, a párválasztásunkkal, a tevékenységünkkel, a hobbinkkal stb. Egy állandó lelkifurdalás gerjesztés ment, mert mondjuk engem nem érdekelnek az ő hobbijai. És ha hiszitek ha nem, ez a rendkívül kínos szülő-gyerek viszony, az összes susanforwardi mérgező hangulatával együtt a mai napig megvan, pedig mondom: nagyon javakorabeli felnőttek vagyunk, nagyon nem itt kellene tartanunk.

Ami meg sajnos tényleg minden igyekezet ellenére tehetetlenné teszi az embert, az az, hogy mire mindezt felismertük, mire megérett bennem is és a testvéremben is a változtatni akarás, addigra az anyagi lehetőségek nullázódtak, ma nincs munkalehetőség, nem lehet elköltözni, semmit se csinálni. (Legalábbis nagyon úgy fest.) Sztereotíp dolog lenne mindig is mindenért csak másokat és csak a külső dolgokat okolni, pont ezért is kutatom, keresem azt, hogy én magam mit tehetek a saját sorsomért?