Hogyan gyógyuljak meg? Orvosi segítség nélkül főleg!

Ez most hosszú lesz, de ki kell írnom magamból, és lehet, hogy páran még őrültnek fognak tartani emiatt, de most minden problémámat leírom! De semmiképp sem akarok orvoshoz vagy pszichológushoz menni, mert a szüleim nem fogadnák el és pénzem sincs rá.

Gyűlölöm magamat, mert nem vagyok olyan ember, aki akarok lenni. Tisztelem az olyan embereket, akik intelligensek és emellett remek sportok vagy több területen képesek remek eredményeket hozni. Azonban én pont ennek az ellentéte vagyok: körvérkés stréber, aki átlag alatti eredményeket hoz különböző képességfelmérő tesztekben. Nagyon igyekszem az iskolában, de hiába a jó jegyek, ha nem tudok mit kezdeni azzal a sok megtanult oldallal, mert tehetségtelen vagyok és a családom még a legalapvetőbb dolgokat sem szereti rám bízni, mert mindent elrontok. Ettől a gondtól, hogy alapvetően alkalmatlan vagyok mindenre folyamatosan szorongok. Minden reggel megbánom, hogy felkeltem aznap is. Az idegeskedéstől nem tudok beszélni vagy felelni, és ez érettségin vagy más vizsgákon, állásinterjúkon tényleg nem jelent túl sok jót. Nem akarom kijelenteni, hogy depressziós vagyok bármilyen vizsgálat nélkül, de egyre több tünetét fedezem fel magamon. Már engem is zavar, hányszor gondolok az öngyilkosságra. És egyre gyakrabban jutok el, hogy besétálok a konyhába, előveszem a legélesebb kést és felvágom a combartériát, mert azt tuti nem élem túl.

A másik, ami szerintem nagyon gáz, hogy nem bírom elviselni, hogy nő legyek. Ha felveszek egy nőiesebb ruhát akkor felfordul magamtól a gyomrom. Nem bírom, hogy menstruálok és egyszer belegondoltam a terhességbe is és rettentően taszított a gondolat is, amivel eljuthat valaki is odáig. Ráadásul mostanában egyre magányosabbnak érzem magamat, de nem bízok meg a férfiakban, mert tudom, hogy csak valami f*szcibálóra van szükségük,aki még el is mos helyettük, nem pedig egy társra, aki egyenrangú lenne velük. Még sosem voltam senkivel, de amikor egy fiú közelít hozzám, inkább csak elszaladok, mert nagyon megijedek tőle. De nem mintha túl sok jelentkező lenni, mert az osztálytársaim már megmondták, hogy jobb lenne, ha tükörbe néznék.

Az utolsó pedig szerintem a szüleimmel való konfliktus. Nagyon szigorúan neveltek. Nem voltak soha erőszakosak, de azért, néhány atyai pofon mindig kiszaladt. Azonban az apám elég hamar elveszti a fejét és akkor sem megüt minket, csak ordít...De ezt a hangerőt senkinek nem kívánom, és egyre gyakrabban verik ki a palávert anyámmal, mert szerintem igazából utálják egymást, de nekem ezt évek óta végig kell néznem ezt. Ráadásul mostanában bajuk van folyton az idősebb testvéreimmel is és velük is olyan veszekedéseket lenyomnak aminek az a vége, hogy valaki az utcán éjszakázik. Ahhoz képest, hogy ők a szüleim, nem akarják meghallgatni a bajomat, mert elintézik avval, hogy csak hülye a gyerek és kész, neki úgysem lehet problémája, hiszen el van tartva. Nem bírom őket, utálom átlépni az otthonom ajtaját, mert nem vár itthon semmi, csak veszekedés és fülsüketítő ordibálás! Egyre nehezebben viselem el ezeket, úgy érzem ha nem én ölöm meg magamat, akkor a szívem ugyis meg áll magától! ;((( 19/L