Hogy tudnátok elengedni valakit, aki meghalt?

Sehogy.Előkelő helye van a szívemben,gondolatban olykor beszélgetek vele,hisz tudom mire mit mondana.Nem engedem ki a szívemből,hiánya nehéz pecsét rajta.De örülök,h ismerhettem.Nem muszáj valakit elfeledni,van hely még másnak is.Az élet ilyen, néha fájnak dolgok,de érzed,h eleven vagy.Majd 1x találkoztok úgyis.

Nekem édesanyám ment el lassan 5 hónapja, sosem fogom elfogadni, sosem fogok ebbe beletörődni. Ő volt nekem a legfontosabb, mindig számíthattam rá. Persze volt, mikor veszekedtünk, de kicsinyes dolgokon és kevésszer, de én ezeket is megbántam. Én se tudtam tőle elbúcsúzni, egyik napról a másikra történt, semmi előjele nem volt, egészséges ember volt, és az életét is annak szentelte, testnevelő tanár volt. Mégis elment, fiatalon. Engem is az bánt a legjobban, hogy már sose tudok viszonozni neki azt, amit Ő tett értem. Sokszor belegondolok, hogy milyen jó lett volna, ha majd később már lenne keresetem, akkor el tudom vinni bárhova, kirándulni, vagy akármi. Sosem adatik már meg. Azon is gondolkodom, hogy a gyerekeim születésekor ki fog nekem segíteni, meg hogy a gyerekeim nem ismerhetik meg a nagyanyjukat, aki egy fantasztikus ember. Már eleve ők is hátránnyal indulnak. Az első három hónap számomra gyilkos volt, szó szerint. Nem volt kedvem semmihez, főleg nem élni. Most, hogy kicsivel több idő telt el, még jobban fáj,de valahogy felvettem a napi ritmust, hogy már nincs itt. Szóval, szar az élet. Tovább kell menned. Hinned kell benne, hogy ha tényleg annyira szeretett és mindent megtett érted, biztos, hogy sosem haragudott rád. Előfordul, hogy az emberek néha veszekednek, vagy csúnyán beszélnek egymással, hidd el. Ettől még szerethetik nagyon egymást. 19/L