Hogy boldoguljak az életben, ha nem tudok engedelmeskedni?

Most 19 éves vagyok, és kétségbe vagyok esve, hogy az életben hogyan fogok boldogulni, ha lényegében semmilyen autoritást nem tűrök meg. Ezt nem úgy értem, hogy vmi lázadó tini vagyok, aki csak azért sem csinálja meg, amit mondanak neki.

Egyszerűen vmiért nem tudok engedelmeskedni. Ha valamire utasítanak, azt képtelen vagyok megcsinálni. Lehet, hogy egyébként simán megcsinálnám, és még kedvem is lenne hozzá, de ha utasítanak rá, akkor 0%, hogy megcsinálom.

Erre egy jó példa a spanyol. Az iskolánkban kötelező volt, én pedig nem bírtam vele 5 évig, még az alapfokig sem jutottam el, pedig jó a nyelvérzékem. Most, hogy nem kell tanulnom, senki sem kényszerít rá, nem várják el tőlem, kb. annyit haladtam pár hónap alatt, mint 2 év alatt összesen. De ugyanez a helyzet a matekkal stb...

Ráadásul, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy valaki "felettem áll", akkor nem próbálok meg kibújni a feladat alól(bár valószínűleg azt nem tudom elvégezni), hanem erősen benyugtatózom magam. Ne kérdezzétek, hogy miért, egyszerűen csak így vagyok képes elviselni, ha nem lehetek független.

Egyébként magántanuló voltam, és egy különös jogszabály miatt pszichológushoz kellett járnom, hogy megadják az engedélyt. Ő mondta, hogy "ISTP" személyiségem van, ami azt jelenti, hogy szélsőségesen független vagyok, és nem bírom a monoton életstílust. Ezzel elég jól eltalálta a dolgokat, mert a magántanulóság is azért kellett, mert egyszerűen nem bírom elviselni a rendszerességet(minden nap ugyanazon az útvonalon, ugyanakkor ugyanoda bejárni, ugyanazt csinálni etc...). Azt is mondta, hogy szeretem a veszélyt, az extrém helyzeteket, a lehetetlennek tűnő feladatok megoldását. Ezzel is rendesen talált, mert én vagyok a "problem solver", és alapvetően nincs az a szar, amiből ne tudnék kimászni. De azért nem erre akarom építeni az életem.

Másoknak csak később alakul ki ez a "független vagyok, nekem nem parancsolnak" szemlélet. Hát nekem egy kicsit előbb, már alsós koromban. A tanárok mindig mondták a szüleimnek, hogy a magatartásom jó, csak leszarom, amit mondanak nekem. Egyszer bementem az osztályba(10 évesen), és azt mondtam a többieknek, hogy máshol lesz az óra. Szóval kb. az egész osztály átirányítottam az épület másik felébe, így szabotálva az órát. Mindezt azért, mert vmelyik tanár feldühített, pedig nem csináltam semmit.

Másik dolog, hogy nekem már születésem óta evidens volt, hogy külföldre szeretnék menni. Nem emlékszem, hogy bármikor is úgy gondoltam volna, hogy itt akarok maradni. Szerintem egy katasztrófa, ha az ember a születési helyétől 200 kilométeres körzetben hal meg. Ugyanígy már korán eldöntöttem, hogy soha nem fogok megnősülni. Ezeket akkor még mindenki gyerekes dolgoknak tartotta, és "majd kinövi" stílussal álltak hozzá, de lassan 20 éves vagyok, és ezek a tulajdonságaim még most is megvannak.

Egyébként jó gyerek voltam, nem voltam bajkeverő. Csak egyszerűen nem értettem, hogy a tanár miért bánt, ha én nem is csináltam semmit. Ilyenkor mindig vmi tervet kezdtem szőni, kibújtam a feladatok alól. Ha a tanár is korrekt volt, vagyis nem ugatott be, akkor én is rendes voltam. Szóval nekem ilyen a hozzáállásom :S

Nálam ez a szabadság mánia odáig megy, hogy sokszor könyveket sem tudok elolvasni, mert a benne lévő szereplők nem lázadnak fel. Ez engem annyira dühít, annyira irritál, hogy egyszerűen nem vagyok képes tovább olvasni, mert nem értem meg a lelki világukat(pl. én úgy összességében a katonaságnak sem tudom felfogni az "eszméjét").

A filmekben is mindig azok a jelenetek fognak meg, amit mások már klisének tartanak. Például néhány film végén, mikor a szereplők nézik az amerikai zászlót, és a szabadságról mondanak vmi monológot, akkor úgy érzem, hogy teljesen az én lelkivilágomat tükrözi a jelenet.

Érdekesség, hogy az "azért, mert azt mondtam" nagyon ki tud akasztani. Komolyan mondom, inkább valaki üssön meg, lopjon tőlem, akármi, csak ezt az egyet ne mondja, mert nálam ez a mondat a kulcs ahhoz, hogy a személyiségem minden dühét rászabadítsam arra, aki mondja :S Ez is kb. 14 éves korom óta így van.

Összességében az én személyiségem egyszerű szabályokra épül:

1. Amíg nem piszkálnak engem, addig én sem piszkálok másokat, és együttműködő vagyok

2. Mindenféle hatalmat megkérdőjelezek

3. Engem mindenki hagyjon békén

Próbáltam megváltozni, de nem megy. A szakember szerint, ez csak rosszabb lesz. Kinőni már úgysem fogom, hiszen lassan 20 vagyok.

De hogy fogok így boldogulni az életben? Hogy végezzek el egy egyetemet, ha nem bírom a kötöttséget és a rendszerességet? Hogy fogok így dolgozni?

Nagyon kétségbe vagyok esve :(