Derealizáció pánikbetegeknél. Leírnátok nektek milyen érzés megélni és hogy próbáltok tenni ellene? Bővebben még lejjebb a többi.

Nekem egy időbe mondom eszembe se jutott hogy van ilyenem. Persze nem múlt el akkor sem . De volt mikor úgy paráztam hogy ide irogattam ki a kérdéseket róla... Lehet te is láttad de akkor még fogalmad sem volt róla mi ez. Csak a "betegség" elején volt 1-2 tiszta pillanatom de azóta se vagyok képbe. És ne próbálj erősködni vagy erőltetni hogy elmúljon mert ki fogsz akadni. Nagyon lehangoló. Ne foglalkozz vele. Teljesen el lehet felejtkezni róla meg ugye meg is szokod. Pszihológust vagy inkább kineziológust ajánlok. Nagyon sokan meggyógyultak már. Te meg én sem maradunk így.

Kitartás!

Nekem deperszonalizációs zavarom van, amiben benne foglaltatik a derealizáció is. Én ezeket érzékelem:

Furcsa minden, beleértve saját magamat is. Minden olyan szokatlannak tűnik, minden új, a legáltalánosabb dolgok is, miközben meg tudom, hogy már ezerszer láttam őket. Furcsák az érzelmek. Amikor jó kedvem van, nem értem, hogy mi az, hogy jó kedv, amikor pedig rossz kedvem van, nem érzem valósnak, mivel a negatív gondolatok eldobandók és úgy vagyok vele, hogy ahogy most gondolkodom, az nem helyes, nem valós. Amikor semleges hangulatom van, nem értem, hogy mi az, nem tudom megállapítani, hogy hogyan érzem magam. Amikor az utcán járok, teljesen álomszerű az egész. Tudom, hogy ott vagyok, de olyan érzés, mintha egy megfoghatatlan "fal" választana el mindentől. Nem érzem azt, hogy benne vagyok a világban. Ha valami olyan történik, aminek nincs maradandó nyoma, utána mindig felmerül bennem kérdésként, hogy vajon megtörtént-e egyáltalán. Furcsán érzékelem a testem, úgy érzem, mintha a testem nem én lennék. Csak egy gépnek tartom, ami kiszolgál engem, a tudatomat. Mivel viszont saját magamat csak a tudatommal azonosítom, a tudat viszont egy körülírhatatlan, megfoghatatlan, konkretizálhatatlan valami, ezért nem tudom, hogy mi vagyok egyáltalán. Amikor emberekkel beszélgetek, furcsán érzem magam, mert a tudatomból ki kell vetítenem valamit a fizikai valómba (mondatok), amiket a másik fél fizikai valójának fel kell tudni fogni, és be kell tudni épülnie az ő tudatába. Beszélgetéskor ezeket a folyamatokat állandóan szem előtt tartom, akkor is, ha nem akarom. Olyan az egész, mintha lennék én, egy körülírhatatlan valami (lélek/psziché/agy/nem tudom mi), meg a világ a maga furcsa létében, teljesen elszeparálva egymástól. Mivel viszont tudok cselekedni, beszélgetni, ilyenek, ezért a kettő összehat egymással és ez is összezavar. Nem tudom hova tenni a gondolatot magát, mert az is egy teljesen megfoghatatlan dolog és az is én vagyok. Homogén felületeken és csukott szemmel enyhe vizuális pszeudohallucinációim vannak, amik a fáradtság növekedtével erősödnek.

A pánikbetegség is elmebaj. :P

#5 voltam