Asperger-szindróma elképzelhető nálam?

Regényt nem szívesen írnék,azonban bővebben ki kell fejtenem a helyzetet,hogy tapasztaltabb,hozzáértőbb emberek is tudjanak konkrétumot írni.Jó ideje foglalkoztat a gondolat hogy életem tönkretevője,és hátráltatója talán ez a "betegség" lehet. Olvastam hogy manapság szinte divat lett ezzel a diagnózissal dobálózni ha valaki a kórképbe illő gondokkal küzd. Engem is megfogott a dolog. Igazából,mióta az eszemet tudom mindig is kilógtam a sorból ha lehet így fogalmazni,óvodás koromban minden évben más óvodába kerültem,és kezdetben mindig rettegtem,nehezen illeszkedtem be,1-2 gyereket leszámítva jóban soha nem voltam senkivel,a csoportos foglalkozásoktól irtóztam,inkább magamban voltam,ha a hozzám közelállók "klikkesedtek",vagy éppen nem voltak ben.Az erősebbek elvertek nem egyszer,pedig kussban voltam egész nap. Általános iskolában is nagyjából ez ment,de valahogy együtt tudtam élni azzal hogy kicsit csodabogár vagyok. Aztán 5-ik osztályba léptem,megváltozott pár dolog,az emberek is körülöttem,akkor valami megszakadt bennem,mert onnantól kezdve amig el nem ballagtam kész rémálom lett minden,a kiközösítés,és élcelődés mindennapos lett,a jegyeim leromlottak,nagyon,de szerencsére évet nem ismételtem. Középiskolába kerülve megfogadtam hogy ez nem fog velem újra előfordulni,így erőt vettem magamon,nagyobb arcot vettem fel próbáltam vagányabbnak tűnni,és a balhét sem vetettem meg csak hogy a kiközösítést elkerüljem. Ettől függetlenül se jól,se rosszul nem tanultam,és megmaradtam csendes őrültnek. Ennyit a múltról:) Igazából azt tartom furcsának hogy ha valakit megutálok,vagy meggyűlölök,az nálam durva mélységeket érhet el (jelenleg is van ilyen),de nem mindig hozom ezt az alany tudtára,csupán érzékeltetem-viszont ha valakit szeretek,vagy ezt ki kell hogy fejezzem már óriási bajban vagyok,mert egyszerűen nem megy,és érzek némi szégyent is,azért is mert nem megy,és azért mert egyáltalán szeretek bárkit is. példának okáért még a saját anyámnak se tudom azt mondani hogy szeretem,mert ha ki is szeretném mondani,valami leblokkol. Volt anno egy barátnőm akit nagyon szerettem és lehet hogy elfogultnak hangzik,de azóta sem találkoztam összességében hozzá foghatóval,és a kapcsolatunk nem tartott sokáig,sőt,én viszont jobban szerettem a saját életemnél is,de a féltékenykedésemmel,a dührohamaimmal,és a labilis viselkedésemmel elkergettem magamtól,így a dolognak vége lett én pedig átélhettem életem második legnagyobb törését,és azóta az egész olyan mintha egy feneketlen kútba zuhannék folyamatosan,aminek az alját nem látni,de amit már magam mögött hagytam annak a visszhangja egyfolytában kísér. Ez több mint 5 éve történt,azóta lényegében csak úgy vagyok,néha kicsit erőre kapok 1-1 rövidke cél által vezérelve vagy ha azt hiszem hogy valami jó történhet velem,hogy valami végre motiválhat. egy pár hónappal ezelőtt is ez történt,kezdtem újra motiváltnak és embernek érezni magam aranyos csaj miatt,de az örömöm korai volt,félreértettük egymás érzéseit,ő becsapott én szokás öntudatlan dührohamom közepette elhajtottam. Ez még önmagában nem lenne katasztrófa de eddig ilyen esetben valamiért nagyon ragaszkodtam a másik félhez,legalábbis belül,ha tudtam hogy nincs értelme,és hogy hogy tovább tetézzem a bajom,ezzel a leányzóval én egy munkahelyen dolgozom,kvázi szinte mindennap találkozunk,viszont bár szeretem,nem tudok neki igazán megbocsátani,nem beszélünk,és ha meglátom ideges leszek,ugyan a melóra koncentrálok,de de mire eljön a hét vége teljesen kimerülök idegileg,néha össze is omlok,ilyenkor csak bámulok magam elé nem tudok figyelni semmire és egyetlen vágyam hogy egyedül lehessek,kint a természetben,emberektől távol. Igazából ez a csajozós dolog is nálam leginkább a kommunikációnál bukik el,egyszerűen nem tudok nőkkel értelmesen kommunikálni,nem értem miért. Másoknak ez játszi könnyedséggel megy,ettől pedig a hajam égnek áll.Mondjuk nekem általánosságban nehezen megy a beszélgetés,és inkább olyasmiben amiben otthon vagyok,iylen pedig kevés van,mert kevés dolog érdekel. És hogy a végét rövidre fogjam az írásomnak,a sok hátráltató tényező miatt szinte állandóan depressziós vagyok,életkedv a minimumon sokszor,jártam pszichiáterhez elég sokhoz,pszichoterápiára is,rengeteg gyógyszert szedtem,anno a karjaimat vagdostam ha a fájdalmat már nem tudtam tovább elviselni,mert ez megnyugtatott egy időre.Azonban soha,sehol nem mondták meg egyértelműen hogy mi a bajom,egyedül a szociális fóbia merült fel mint konkrétum,de ez szerintem csak a jéghegy csúcsa,és pedig szerettem érteni a dolgok mikéntjét. Viszont úgy látszik hogy arra vagyok ítélve hogy kutassak megállás nélkül hátha ráakadok valamire,ami némi magyarázatot adhat.