Miért zakkanok meg, ha nem kapok valamire értelmes választ?

Apám ma megint (kb. ötödszörre) felhozta azt, hogy a velem egy osztályba járó tanulók közül sokan korábban lerakták a vizsgáikat (előrehozott) és folyton szidalmaz, amiért én nem.

Megpróbáltam vele értelmesen beszélgetni, elmondani neki, hogy miért nem raktam le. (Azért, mert érettségi után mennék dolgozni, sehol a büdös életben nem találkoznék legközelebb angollal, tehát nekem kell ez a plusz 1 év. Nem a tavalyit tanuljuk, hanem nehezebbet és haladunk ergo bővül a tudásunk. Azok, aki lerakták, nem járnak be órára. Ismerem magam, ha megtehetném én is, hogy ne járjak be, nem is járnék; gyenge vagyok. Pont emiatt nem raktam le tavaly.) Na, elmondtam neki a fentebbit, erre csak flegmázott és lenézett. :S

Rohadtul idegesít, hogy akárhányszor megpróbálok vele emberien, értelmesen beszélni, kikérni a véleményét ilyen dolgokról, csak lenéz meg flegmázik aztán elküld a búsba, hogy milyen idióta és visszamaradott vagyok, közben meg nekem pont az ellenkezője jön le. Megpróbálok logikusan gondolkodni és levezetni neki a dolgokat, nem érti meg (vagy megunja) és enrage-el.

Az a baj, hogy baromi komolyan veszem mindezt, nyugtalan leszek és nem tudok mit kezdeni magammal egy ilyen eset után: egy komolynak induló beszélgetésből (ő kezdeményezett) csak azt kapom válaszként, eredményként, hogy lenéz és lehülyéz. Semmi értelmeset, hogy miért volt rossz vagy éppen jó az, amit csináltam. Nagyon rosszul esik mindez, mert érdekelne a véleménye az ilyen dolgokban. Nem tudok túllépni egy ilyen helyzeten (ez nem csak vele van! máshol is így vagyok vele) és magamat hibáztatom, úgy érzem, mintha én lennék a világ hülyéje... :(

18/f