Gyenge vagyok, és ezért meg akarok halni. Mit tehetnék ilyen ügyben?

kezdés: elég meredek iromnányt fogtok itt olvasni, úgyhogy készüljetek fel arra, hogy felmegy bennetek a pumpa - viszont nem tudom már magamban tartani, és érdekel, mit gondolnak az emberek...

a problémám az, mindig az volt, egész életemben, hogy gyenge voltam, közel sem domináns.

nem volt bennem meg az az erő, amire mindig is vágytam.

most már, végre, sikerült felfedeznem magam, és nagyon jól éreztem magam.

de a családom, főként anyám, érzelmi zsarolással, hisztivel, földön való fetrengéssel elérte azt, hogy újból egy gyenge sz*r legyek, mert ő "ilyennek szeretne látni".

folyton zsarol érzelmileg, hisztizik. ő most nagyon boldog, hogy végre újra gyenge vagyok, de én már embernek sem nézem őt.

nem hagyta, hogy a fia "fejlődjön". inkább legyen egy senki, egy önmagával ki nem békülő, gyáva ember, mint egy erős, magabiztos ember.

miért teszi ezt? hogy lehet ilyen kegyetlen? hogy lehet ennyire szívtelen?

úgyhogy, úgy gondolom, öngyilkos leszek. ehhez talán még van erőm.

az a legszörnyűbb, hogy a saját anyám teszi ezt, aki ellen nem tudok védekezni, mert szeretem.

de nem tudja felfogni, nyomorékká tesz ezzel.

ezelőtt nem volt ilyen, csak most lett, mikor végre "talpraálltam" volna.

a helyzetet, hogy egy kicsit felvázoljam: évekig dolgoztam egy dolgon, minden erőmet és időmet beleöltem.

ez volt számomra a legfontosabb a világon.

és most jött egy nagyon sorsforduló. a rendőrség célkeresztbe vett.

én az elveim mellett akartam kiállni, amiért eddig harcoltam. még a börtönt is vállaltam volna.

anyám persze teljesen összeomlott, sírt, gyógyszert szedett, hányt, olyan szinten pánikban volt, hogy lehet meghalt volna.

úgyhogy rávett arra, hogy azt tegyem, amit ő akar. nagyon nehezen, de belementem - mert nem akartam, hogy baja legyen.

és mert tett egy ígéretet, ez az egész véget ér 1-2 hónap alatt.

most már a 8. hónapnál tartunk, hát nem ért véget.

ő most nagyon boldog. nevetgél, még bölcsen odamondogatja, ugyan, miért vagy ilyen szomorú.

én pedig velejéig hatóan szemébe mondom: a te gyávaságod miatt.

erre persze jön a sírás-rívás megint.

de nem érti meg, mit vett el tőlem.

még ha tini lennék, akkor okés.

de 21 éves vagyok, mondhatni felnőtt.

nagyon határozott elveim alakultak ki az elmúlt 1-2 év folyamán, amihez mindvégig ragaszkodtam, eddig a rendőrségi ügyig..

azóta, hogy "behódoltam" anyámnak, ez megváltozott. nincsenek elveim, életcéljaim, semmim már.

úgyhogy eldöntöttem: megölöm magam. mert nem látok más megoldást...

mert bármit, amit teszek, vagy tettem, az anyámnak, ha épp nem tetszik, rákezd erre a hülyeségre, gyávaságra.

egész egyszerűen belefáradtam már a harcba, amibe úgyis a sz*ros praktikái segítségével ő jön ki győztesen.

tudom, bizonyára rémisztő ez a harag az anyámmal kapcsolatban, de ő mindig is magára gondolt, és ha kigondolt valamit, az nem lehetett másként.

nos, azt hiszem, ha meghalnék, neki is egy jó lecke lenne, hogy a többi testvéremmel ne bánhasson így.

egyszerűen nem képes megérteni, ahogy sok más ember sem: a túlélés, mindenáron, nem fontos.

az élet, mint olyan, lényegtelen, ha nem az elveink, gondolataink, számunkra helyes megítélésünk útján járunk.

ha egy ilyen ember, mint én, aki így gondolkodik, ezeket elárulja, vagy el fogja árulni, annak a halál nem baj, hanem megváltás.

mert úgy gondolom, hogy a szellem, elv, személyiség halála ezerszer rosszabb, mint a test halála.

anyámnak próbáltam ezt elmagyarázni. megkaptam, hogy beteg vagyunk, menjünk orvoshoz.

mit gondoltok?

ja, és mint látszik (ha látszik, de szerintem igencsak), fogalmazásmódban is problémáim vannak, olyan szintre süllyedtem - pedig egy időben íróféle voltam. most szó szerint nehéz megfogalmaznom egy mondatot...