Mit kéne még tennem, hogy végre elmúljon? Elég sok dolog van egyszerre, és már nem tudom, melyikkel mit kéne tennem.

22 éves vagyok,és 14 évesen már volt hányásfóbiám. Azt tudni kell,hogy kiskoromban meg se kottyant egy gyomorrontás, szerencsére életemben nagyjából 4-szer fordult elő,hogy hánytam,legutóbb nyáron. 14 évesen sikerült pokolian lefogynom,52 kilóról 42 kilóra,és utáltam magam,mert egyébként sem voltam soha életemben 54-55 kilónál több, 160 centi magassághoz ez teljesen oké volt. Aztán akkoriban valahogy sikerült 2 év alatt ezen átesnem, és visszahíznom.Fogalmam sincs,miért,talán az iskola annyira elvonta a figyelmem.

Novemberben arra ébredtem egyik éjjel,hogy pokoli hányingerem van,és annyira felspannoltam magam,hogy "pánikrohamom" volt.Egészen januárig volt 13 ilyen "roham", és senkinek sem meséltem erről,mert nem gondoltam,hogy a hányás miatti irreális félelem ezzel összefügg.De aztán annyira lefogytam,hogy megbeszéltem a szüleimmel,hogy menjek el orvoshoz.Megint kimaradt a menzeszem, a gyomrom összeszűkült,és teljesen lerobbantam. Hozzáteszem,hogy a hányás miatti félelmem mindenféle szertartást,később kényszert szült. Aztán annyira szorongani kezdtem,hogy magától a pániktól is féltem,aztán a félelemtől féltem, magyarul minden áldott napom pokol volt emiatt. A barátaim ebből semmit nem vettek észre,szégyelltem ezt,és nem beszéltem erről soha senkinek, a szüleim kívül,akik azt mondták,ideje pszichológushoz mennem.

Egyértelmű lett,hogy anorexiás lettem megint a hányásfóbiától,hiszen alig ettem,amit szégyellek,mert soha nem akartam lefogyni,soha nem volt semmi bajom az alakommal. Sőt,mindig jóízűen ettem,élveztem,hogy bármit megehetek,semmi nem látszik rajtam. A pszichológus ezt egyfajta gyerekkori traumának vagy magzatkorban elszenvedett élménynek tudja be,szerinte ettől félek ennyire a hányástól. Tény,hogy édesanyámnak nem volt egyszerű a terhessége,sokat szenvedett szegény rajta kívülálló okok miatt. Azt mondta, hogy megpróbálhatjuk a NES-terápiát, szerinte az sokat segítene.

Ott tartok már,hogy állandóan ezen agyalok. Van mivel elfoglalnom magam,a családomat imádom,a baráti kapcsolataim rendben vannak (függetlenül attól,hogy erről nem szívesen beszélek nekik), párom jelenleg nincs,de ez foglalkoztat a legkevésbé.A baj az,hogy nem tudok aludni,nem tudok enni, és most,hogy voltak ezek a hasmenéses vírusok,teljesen lelkibeteg lettem, álladóan mosom a kezem,fertőtlenítek, annyi vitamint meg probiotikumot eszem,hogy két embernek is sok lenne... :( mégsem múlik bennem a szorongás.Emberek közé nem nagyon megyek,főleg a vírusos időszak miatt. Az evés meg... gyötrelem. Szerettem enni régen, szeretek főzni,sütni, szeretek társaságban lenni, mégis gyötrődöm az étkezések miatt. Tükörbe nézni gyűlölök,mert bár más ölne az alakomért,én ki vagyok borulva,hogy eltűnt a mellem és a fenekem,a combomról nem is beszélve... mindent tönkretesz ez a nyavalyás félelem,és emiatt úgy érzem,hogy én is lelkileg ebbe rokkanok bele. Mert akarok kisbabát később,akarok gyerekeket,és mihez kezdek majd,ha a kisbabám rosszul lesz? Elmenekülök,ha hányni fog? Vagy nem engedem óvodába decembertől márciusig,nehogy elkapjon valamit? Teljesen kiborít az egész. Vissza akarom kapni a régi életemet, olyannak,amilyen volt,de úgy érzem a pszichológus is csak beszél,beszél,mégsem jutunk előre,pedig megbízom benne,és a családom is támogat.Borzasztóan szégyellem magam,mert az én hibám,hogy ide jutottam.Aludni sem tudok,viszont kizárt,hogy nyugtatót vagy bármi altatót bevegyek,a gyógyszerek szerintem csak elnyomják a problémát,de ettől még a félelem ott lesz...

Szerintetek mit kéne tennem?