Jó ötlet apámat bevinni a terápiába?

Furcsa, mert kb. 2 éve volt egy balesete, ami emlékeztetett arra, hogy ő sem halandó és iparkodnunk kell, ha szeretnénk változtatni. Azóta minden nap lett volna lehetőségem vele rendezni a kapcsolatot, minden nap kaptunk egy újabb esélyt, és csak nem akart összejönni nekünk a dolog. Akkor nagyon sírtam, azt hittem őt is el fogom veszíteni, mint anyát. Egyedül éreztem magam, úgy, mint egy árva gyerek, de tulajdonképpen ha él, akkor is egyedül vagyok, hiszen ha baj van, szomorú vagyok, elesett, sosem kérek tőle segítséget. Valahogy nem tudom megtenni felé az első lépést, mert tudom, hogy csak a rosszat zúdítaná rám és terhes nekem mindez. Amikor megtettem, megbántam, napokra elvette az életkedvemet, olyan mint egy vérszívó, negatív, pesszimista, mindneki hülye rajta kívül. Pont magam miatt akartam megszakítani vele a kapcsolatot, azért, hogy én mentálisan jobban legyek, mert annyira mérgezett, hogy már-már az öngyilkosságot fontolgattam. Őszintén az élet nem egyszerű, mert egyedül vagyok hagyva, nyilván sokan vannak olyanok, akik szülők, vagy szülői támogatás nélkül élik az életüket, de ezerszer inkább így, mint mellette megöregedni. Azért fontolgatom, hogy esetleg elmenni együtt a terápiára, mert ott hárman lennénk, talán így biztonságosabb lenne a közeg. De abban biztos vagyok, hogy ő a pszichológiát semmibe sem veszi és félek, hogy egyrészről a pszichológussal is vállalhatatlanul viselkedne/beszélne. Másrészről nekem nehezen megy s pszichológusomhoz való kötődés kialakítása, lehet visszavetne a mi célunkból, ha ebbe a kis intim várba, beékelődne egy olyan ember, mint apa. Aztán lehet, hogy a pszichológus bele sem menne, vagy nem alakulna jól. De lehet igen, ki tudja.

A pszichológusommal elég szélsőséges a viszonyom. Nagyon sok szakembernél jártam már eddig, ő a 7.? azt hiszem. Sajnos egy idő után ignorálom a szakembereket, elhitetem magammal, hogy egyik sem jó. Így csapongok egyik helyről a másikra. Most járok egy klinikushoz, de erős túlzás, hogy járok, mert 2 hónapja nem voltam nála. Sok mindent feszegetünk, de sokszor azt érzem, hogy a semmiről beszélek vele. Vannak olyan dolgok, amikről egyszerűen nem megy a hangos beszéd. Úgyhogy nagyon általános dolgokról szoktam neki csacsogni, az igazán fontos, lényegi, engem érintő fájdalmas emlékekkel és gondolatokról egyelőre nem tudtam vele érdemben beszélni. Ez nem hiszem, hogy az ő hibája lenne, sokkal inkább az enyém. Iszonyatosan gátlásos vagyok és nem mindig hagyom, hogy segítsen. Vannak olyan dolgok, amiket magamnak sem ismerem be, sosem fogalmaztam meg, szégyellem, vagy nagyon kusza. Lehet az a baj, hogy ellenkező nemű és például furcsa, vagy kínos neki szexualitással kapcsolatos dolgokról beszélni, de volt már női, férfi, fiatalabb es idősebb pszichológusom, mindegyik előtt csak korlátozottan tudtam megnyílni. Meg sokszor nem is feltétlenül akarom őt fárasztani a problémáimmal, képzelem milyen betegei lehetnek, sok ember problémájához képest, az enyém bolhányi. Illetve sokszor nem tudom neki kellőképpen átadni mi játszódik le a fejemben, mit érzek. Most újra tervezek visszamenni hozzá, de már előre látom, hogy megint a kötődéssel és a hozzá való kapcsolódással lesznek problémáim, valamint azzal, hogy ellazuljak nála és el tudjam hinni, hogy számára fontos a problémám, szeretne megérteni és nem csak egy valaki vagyok a futószalagon.