Legyek valóban öngyilkos? Úgy érzem, akkor végre megnyugodnék, a szüleim sem hiszem, hogy szeretnek.

Húszas éveim elején járok, mozgássérült és tanulási zavaros is vagyok. Ez utóbbi létezését anyám tagadja, szerinte ilyesmik nem léteznek. Sose érdekelte a szüleimet, hogy tanulok, így annó nyolcadik végére 2,9-es összátlagot produkáltam. Senki se hitte, hogy én valaha is leérettségizek, anyám bolti eladót, biztonsági őrt és hasonlót szeretett volna faragni belőlem. Kivettek a suliból apámmal, amikor tizedikes voltam, mert nem volt pénz. Ezért raktáros és egyéb fizikai munkákat csináltam, aztán 5 év után visszamentem estin érettségizni. Egyetemre szerettem volna menni pszichológiára, aztán megláttam, mekkorák a ponthatárok, és letettem róla. Plusz a statisztika miatt is féltem mindig, a matektudásom mai napig kimerül a pénz megszámolásában. Semmi segítséget nem kaptam soha a számolási zavarra, felmentettek a tárgyból és ezzel el is volt intézve. Anyám végig úgy állt hozzá, úgy is megbukom, de négyes ötösre leérettségiztem középszinten. Persze mikor mutattam a bizit, örültek, bár apám megjegyezte, hogy ,, csak " négyes a legtöbb jegy. Még egyetemre is felvettek bölcsészkarra - ez volt a b opció - de megint nem volt pénz, így a tanulmányaimat csak ezévben tudom megkezdeni, már ha megkezdem. Anyám 10 osztályt meg egy szakács okj-t végzett, de azt hallgatom tőle, hogy nincsenek olyan eredményeim, hogy felsőbb iskolába mehessek, nem értek semmihez sem. Apám 8 osztályt és egy vagyonőr tanfolyamot tett le, szent meggyőződése, hogy életképtelen vagyok, mert más az én koromban saját háznál, autónál, többedik nyelvvizsgánál, diplománál tart. Anyám azt mondogatja, menjek gyárba vagy takarítani, apám meg azt, hogy a gyengék úgyis elhullanak, ha öngyilkos akarnék lenni. Volt már kísérletem rá ( diagos border vagyok, egyszer voltam pszichiátrián ) , akkor is le lettem idiótázva, hogy világ szégyene vagyok. Kapcsolatokat sem bírok építeni, és apám szerint ezért is selejt vagyok, mert csak annak lesz jó munkája, akinek van kapcsolati hálója. Viszont minden ,, barátom " depressziós, személyiségzavaros, ilyen olyan függő, különböző problémákkal küzd - úgy érzem, hasonlítanak rám. Már lassan tényleg ott tartok, hogy elmegyek egy gyárba a sorra, ahol monoton ugyanazt kell csinálni és legalább békén hagynak. Semmi önbizalmam nincs és a maradék gyenge kis motivációm is nullára csökkent. Szuicid gondolataim vannak, de szerintem a szüleim úgysem bánnák, ha megtenném-természetesen én lennék a hibás. Apám szerint úgyis jön az új világrend, nem lesz magántulajdon pár éven belül és nagyon zord világ jön, ahol a gyengék úgyis meghalnak majd, mehetek utánuk. Ilyen és ehhez hasonló összeesküvés elméleteket is hallgatok. Eljutottam oda, hogy tényleg kedvem is lenne megölni magam. Szerintetek van értelme erőltetni ezt az élet dolgot egyáltalán?