Szerintetek mi bajom?

Gyermekként már elég fura dolgokat csináltam. Sosem hittem el, hogy szeretnek az emberek. 2 évesen folyamatosan hallani akartam a szüleimtől, hogy szeretnek. Ha pl. elkezdtem mesélni egy sztorit, de a felénél elfigyeltek, akkor elejétől kellett kezdenem, mert azt gondoltam, hogy nem figyelt a hallgató. Ha elmentünk valahova -pl élményfürdőbe-, anyám kellett keresse a barátot nekem, mert én féltem barátkozni. Aztán mikor „megbarátkoztunk”, a szülők is beszélgettek egymással, de amíg a fiúk legóztak, én azt figyeltem titokban, hogy milyen fura ez az egész, meg hogy biztos kellemetlen a szüleimnek is. Elkezdett történni egy olyan dolog, hogy felvillant egy meseszerű jelenet a lelki szememben, és azon nyomban megfájdult tőle a fejem. Aztán durván elkezdtem tikkelni - pislogtam, húztam az arcom, és a kezeim is kapkodtam. Óvodában már elkezdődött, hogy a gyerekek valamiért nem bírtak. Szerettem, ha rám figyelnek, engem „istenítenek”. 5-6 évesen MAGAMTÓL megtanultam írni és olvasni. Iskolában alkoholista tanítónőm volt, aki leszidott, amiért túl hamar tanultam meg ezeket - mindenkit szidott csúnyán egyébként. Majd jöttek az igazi nehézségek. Abszolút nem tudtam figyelni, hogy miket magyaráz a tanár, pedig koncentráltam, de kalandozott el az agyam. Nem érdekelt semmi az én kis hóbortjaimon kívül, emiatt utáltak a tanárok, és szidtak. Elkezdett valami történni a személyiségemmel/ világszemlémmel - éreztem, hogy valami nem oké, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi az a fura dolog, talán mert az egy összesség, amibe beletartozik a metakogníció, a dolgok mögé látás, az igazsággal való tudatosság. 7 évesen elkezdtem verseket, novellákat írni, amit nagyon megszerettem. Mivel egy kis faluban éltem, hazudtam a barátaimnak azért, hogy tegyem izgalmassá a dolgokat (pl. hogy van egy BMX pálya valahol az erdő szélén xd, aztán azt kerestük), de én szeretetből tettem, azért, hogy nekik is legyen jó - de ez nagyon nem volt jó, hülye voltam. Nagyon durván tudtam szeretni, kötődni az emberekhez. Azt akartam, hogy a legjobb barátom csak velem barátkozzon, és fájt, ha mással láttam játszani. Nagyon szerettem segíteni szegény embereken, ételt kellett vegyen nekik apám, mert én nagyon ragaszkodtam hozzá. Az 1-8 osztály kegyetlen volt. Utáltak a tanárok, nem csíptek a gyerekek, mert „fura, művészlélek, aki olyan dolgokról beszél, amik szürreálisak” voltam. A 8.-os vizsga előtti éjjel mentő jött ki, mert pánikrohamom volt, azt hittem, megbolondulok. Sokszor elfutottam pl. a temetőbe otthonról, aztán a szüleim is majdnem belepusztultak, ameddig megtaláltak. 9. osztályt városban kezdtem, új emberekkel, új tanárokkal. Eleinte nagyon szerettek, nem volt semmi baj, de az a valami nem szűnt. Elkezdtem befele fordulni, távolodni az emberektől újra. Nem érdekelt az iskola, nem bírtam figyelni semmire. A tanárok megint elkezdtek hülyének nézni. Teltek az évek, 12. o.-ban már senkivel sem foglalkoztam, csak egyedül ültem, a nagyon durva, felfoghatatlan gondolataimmal. Nem bírtam. Egy éjjel gondolkozás nélkül bevettem 30 Nurofent, aztán a zártosztályon kötöttem ki. Onnan kikerülve egy hét alatt felkészültem az érettségire és elég nagy jegyeket írtam. Azt hittük, az iskola a baj, és minden más lesz, ha vége lesz - rosszabb lett. Most ott tartok, hogy a hangulataim úgy ugrálnak, mint egy kanos kecske. Amikor jól vagyok, azt érzem, hogy minden fájdalomnak vége, nem kell többet sem pszichológus, sem más hülyeség. Aztán mikor megint rosszul vagyok, akkor jön az, hogy fejtegetem a világ rendjeit, űrhajósokat, feltalálókat, fizikusokat, matematikusokat nézek, tudom, hogy milyen volt az ő lelkük, látom az emberek gondolatait, egyfolytában azon agyalok, hogy mindenkit bírnak, csak engem nem, és hogy az idegenek is egyből tudják, hogy fura vagyok. Nagyon mélyen beleeásom magam a dolgokba, sírni kezdek, ha egy madár szépen énekel, meg ilyen szarságok. Ha valakivel beszélgetek, sokszor szétesik minden, és nem tudok figyelni a gondolataimra, ezért szétszórtan kezdek el beszélni, de ha írok, minden más. Az orvosok mindig azt mondták, hogy ez normális az adott korban, amikor oda mentünk. Most kérdem én: az is normális, hogy már az öngyilkossággal motiválom magam, és akkor termelődik bennem a dopamin, ha azon fantáziálok, milyen vonzó az, és hogy fognak szeretni az emberek, miután megtettem? A jövőmet nem is látom magam előtt, nem is tervezem, hogy sokáig éljek.

Nem volt traumám, nem volt semmi baj soha, de ez az egész dolog effektíve a sírba tesz. Amúgy a meseszerű dolog a fejemben két éve kiderült, hogy temporális epilepszia, ami „valószínűleg valami mentális dolog miatt alakult ki”. Engem csak az zavar, hogy sosem mondtak semmi konkrétat, csak hogy depresszió, vagy borderline, de azok az a fura dolog miatt vannak, ha vannak.

Köszönöm!