Ez normális, vagy segítséget kéne kérnem?

17 éves vagyok, lány.

Tavaly februárban voltam egy alkalommal pszichiáternél, ahol azt mondták szociális szorongásom van. (azért csak 1 alkalommal, mert úgy volt kerítenek nekem helyet ilyen csoportterápiás dologra, és majd felhívnak, hát azóta sem volt semmi)

Ebbe nem mennék bele bővebben, de voltak elég nehéz részei is.

Felírtak nekem ataraxot, a szorongás rész valamilyen szinten megszűnt mióta szedem, de nem teljesen.

Ezen kívül is vannak viszont dolgok.

Vannak napok, vagy napnak részei, amikor tök indokolatlanul, vagy teljesen alap dolgoktól dühös leszek.

Ez régebben is volt már, de mostmár egyre gyakrabban van, sokszor a semmiből, és van hogy földhözvágok emiatt tárgyakat, beléjük rúgok, vagy magamat ütöm meg szándékosan.

Kezelhetetlennek érzem.

A másik, ami szintén nemrég kezdődött, a rossz és a jó kedv.

Egyrészről nagyon kevés dolognak tudok mostanság örülni, lassan szinte semminek.

Régebben sok minden örömöt okozott számomra, az ilyen kimozdulások, a vásárlás, gyakran szerkesztettem tiktokra videókat filmekből, stb.

Mostmár ezek sem.

Néha kedvet kapok rá, de kimondottan nem örülök úgy mint régen.

Ha jó kedvem van, teljesen felpörgök, mintha telepumpáltak volna energiával, jó érzés, de egyben még saját magamnak is ijesztő néha.

Ebből viszont hirtelen tud jönni a rosszkedv, amiről mindjárt írok bővebben, vagy az elviselhetetlen düh, egy kis apróság miatt is.

Például felpörgök, nekiállok kitakarítani a szobám, elkezdem átrendezgetni, rendszerezni a dolgokat, és hirtelen úgy érzem nem vagyok képes rá, ehhez semmi kedvem.

A rosszkedv szintén szar.

Magamról olyankor sok rossz gondolatom van, rossz embernek gondolom magam, csúnyának, igénytelennek, stb.

És ezen kívül is, járnak a fejemben a negatív gondolatok, néha követni sem tudom, csak érzem hogy jár az agyam valamin, mintha több ezer ember beszélne egyszerre, megállás nélkül teljesen más dolgokról.

Nyomasztó érzés van a mellkasomban, mindentől elmegy a kedvem, van amikor az is nehezemre esik hogy megszólaljak.

Tanulni sem tudok emiatt, hiába ülök le és próbálok, szintén, kavarog a fejemben minden, és nem tudom kizárni egyszerűen.

Legtöbbször pedig teljesen üresnek érzem magam.

Semmit sem érzek. Se jót, se rosszat. Csak ürességet.

Ha iskola van, minden reggel szenvedve kelek, nem a fáradtság miatt, hanem egyszerűen mintha valami bennem visszatartana attól hogy emberek közé menjek.

A barátaimtól teljesen elszigeteltem magamat, már nem járok ki velük suli után, nem alszik nálam senki, és sulin kívül nem is beszélek egyik barátnőmmel sem lassan.

Nem látom a jövőmet, nem tudom magam semmilyen szakmában elképzelni, nem érzem magam elég jónak semmihez.

Ha valamit elrontok, nem tudok tükörbe nézni, valami visszatart, undorítónak érzem magam, mind személyiségileg, mind külsőleg.

Ha szerelmes vagyok akkor pedig megbolondulok.

Oda vagyok valakiért, semmi máson nem tudok gondolkozni, de úgy konkrétan semmi máson. Ha összejön egy kapcsolat, mindenért bocsánatot kérek, ha szokatlanul viselkedik az illető, azt hiszem el fog hagyni, megutált, nincsen hozzám kedve.

Szorongok hogy elhagynak, minden egyes napon azon szenvedek hogy mikor lesz elegük és hagynak ott.

Minden másodpercben megerősítésre van szükségem, különben széthullok, a gondolataim átveszik az irányítást, és vagy sírok órákon keresztül, vagy düh formájában jön ki.

Egy durvább szakítás előtti nap, nem írt a fiú akivel együtt voltam, szinte egész nap, teljesen olyan volt mintha álmodnék, mintha semmi sem lenne igazi, és nem is én irányítanám magam. És ez egy egész nap volt.

Aznap még behallucináltam a messenger hangját is, többször, és mindig felkaptam a telefont.

Ennek 1 éve, mostmár többször is van, hogy sétálok például az utcán, és olyan mintha nem lenne igazi ez az egész ami körülöttem van, az emberek, az épületek, a fák, stb.

Több helyzetben is előjött már, volt hogy percekig, volt hogy csak pár másodperc erejéig.

Gyűlölöm ha hozzámérnek, undorodom egyes emberek érintésétől, még ha közel áll hozzám a személy akkor is, például a nővérem.

Többször is belementem az önkárosításba, gondolkoztam párszor öngyilkosságon is, amihez gyáva vagyok, de akkor komolyan gondoltam.

Az emberekről alkotott véleményem sokszor változik, ha olyat csinálnak, ami nekem nem tetszik, rossz véleménnyel vagyok róluk, aztán másnapra már úgy viselkedek mintha semmi nem is történt volna.

Fanatikusan tudom kedvelni az embereket, és ha úgy látom mással jobban elvannak, elviselhetetlen féltékenységet érzek.

Túl sok mindent megosztok magamról, és családi dolgokról is, ami már okozott gondot is.

Az emberekről alkotott véleményeim állandó változása miatt sok mindenkiről mondtam dühből sok mindent, amit nagyon bánok, és nem jó tulajdonság.

Kezd nyomasztóvá válni ez az egész, és nem tudom mi a baj velem.

És ha felteszem ezt a kérdést magamnak, az agyam egyből azt sujkolja belém, hogy ezt magamnak okozom, és semmi bajom, másnak van nagyobb gondja is.

Kérlek ne bántsatok, rendes tanácsot szeretnék🙁