Szerintetek önzőseg, vagy jogos hogy nem akarok élni?

Jelenleg 25 éves lány vagyok, egyetemista. Bipoláris affektiv zavarom, szorongásom van. Mindig minden nehezebb volt nekem mint másoknak. Röviden: egy lány gyerek vagyok, négyen vagyunk testvérek. Apukám szerencsejáték függő volt egész gyerekkorunkban es egy idegbeteg idióta körülbelül. Anyámtól sok szeretet nem kaptam ő nem tudja hogy kell kimutatni viszont egyedüli lány gyerektől tőlem mindent, megkövetelt,folyton rosszul éreztem magam ha szórakozni mentem hiszen "neki ki fog otthon segíteni". Sokáig próbáltam nekik megbocsajtani ami az elköltozesemmel nagyjából sikerült, de mai napig ilyenek és szerintük, semmi nem történt meg amit én mondok.

Nagyon fiatal voltam amikor molesztálni kezdtek, 14 éves voltam amikor megerőszakoltak, az egyik családtag volt így hosszú évekig tartott ez. Utoljára, 12.es voltam amikor megerőszakolt, akkor realizáltam mi történt es depressziós lettem, nem kentem egyetemre es w mentális betegségeim tünetei is erősodtek. Apukám azt mondta mindenhez két ember kell, nagyon rosszul fogadta, sosem gondoltam volna.

A lényeg, már 2 éve nem lakom otthon szerencsére, és nem is tervezek, eddig volt egy párkapcsolatom, ami nehéz volt a mentális betegség, es a gyerekkorbol felvett rossz szokások miatt így úgy döntöttem komoly kapcsolatot és gyereket sem szeretnék, nem szeretném hogy örökölje a betegségem.

De így van értelme élni???

Én egyáltalán nem élvezem, a két kezemen megtudom számolni amikor ténylegesen boldog voltam. Közeli baráti kapcsolatokat is nehéz nekem fent tartani mert túlságosan másokra támaszkodom.

Már 13 éves korom óta azt tervezem hogyha 30 éves koromra nem fog javulni öngyilkos leszek, mert a hozzám közel álloktól önző, hogy azért akarnak itt tartani mert nekik bűntudatuk lenne.

Köszönöm szépen hogyha elolvastad, és azt is hogyha válaszolsz.