A barátnőm régóta küzd a gondolataival, hogyan kezeljem helyesen?

Megkértem rá a legelején, hogy nekem ne hazudozzon. Náluk a családban szokád ez a forró kása kevergetés, meg mindig csak szépen, csak kulturáltan. A szülei nagyon tanult emberek és azt hiszik mindenki fölött állnak. A lányaikat is ilyen kis mimóza sznoboknak nevelték, akik soha nem mondják meg kerek perec a dolgukat. Aztán megmondtam neki, hogy nálam ez így nem fog működni, nagyon nem bírom ezt a hátulról mellbe témát és ha megpróbál a pofámba hazudni, hamar kiszagolom.

Azóta nem próbált meg nekem hazudni. Egyenes. Kimondja a baját. Tudja, hogy nem leszek rá dühös, akkor sem ha eleinte nem tetszii, amit mond. Elértünk oda, hogy már nem körít annyit. És sokkal bátrabb is, mint az elején. Mer kezdeményezni. Mer ellentmondani és visszaszólni. Kezd egy kicsit, lassan ugyan, de kezd visszatérni belé az élet, ami nekem személyesen nagyon tetszik és részemről ezek nagyon pozitív változások.

Igen. Már megneveztem a problémát egyszer vagy kétszer. Azt mondtam neki, hogy semmi baj nincsen azzal, hogyha ő el szeretné mesélni a problémáját. Bármit megkaphat tőlem, tudja, hogy részemről nincs lehetetlen, mert én aztán tényleg minden követ megmozgatok, azért hogy sikerüljön. De mondtam neki, ez csak kölcsönösen működik. Akaratot szeretnék látni. Hívjon fel, ha kívánja a társaságomat, kérdezzen ha érdekli valami és ne féljen attól, hogy zavar, mert mindig csinálok rá valahogy időt, hogy tudjak vele foglalkozni. Viszont ha úgy érzem, hogy az orromnál fogva vezet, akkor ezt én nem fogom tudni sokáig fenntartani, hogy adok adok és adok, mert én is egy ember vagyok, elfáradok.

Nagyon kerek perec el szoktam neki mondani, hogy mit érzek. Csak az a baj, hogy mostanában elkezdtem ezt a jaj féltem és nem akarom bántani, meg nem akarok önző lenni f@szságot, mert megpuhultam lélekben. Előtte soha nem szerettem senkit. Ő életem első szerelme és előtte legjobb barátnők voltunk. Nagyon megváltozott közöttünk a dinamika. Előtte vele is ugyanolyan keményen bántam, mint bármelyik haverral, hamar kiosztottam, ha nem tetszett, amit csinál. Most már nem megy ilyen plekniből, mert nagyon elvakít a tény, hogy szerelmes vagyok. De azért még megmaradt a személyiségem. Még mindig tudok vele olyan egyenes maradni. A kommunikáció egyébként nem egy probléma, mert kellemetlen témákról is sokat beszélgetünk és mondtam már olyan dolgokat, amikkep kapcsolatban kellemetlen volt megnyílnom, de szükségesnek tartottam. Egyébként mindketten nagyon fiatalok vagyunk, ezért is vagyunk kicsit tanácstalanok...

Kis update, már nem vagyunk együtt, pontosan ezért. Ahogy javasoltátok, próbáltam vele kommunikálni. Kérdeztem, kérleltem, hogy árulja el nekem mi bántja, hívtam, töltsön velem időt, nem muszáj beszélgetnie velem a problémájáról, csak legyen velem egy kicsit együtt, mert nagyon hiányzik nekem. Erre olyan válaszokat kaptam, hogy hát ő nem tudja, hogy van e kedve hozzá, vagy nem is kaptam választ. Lassan épített lefelé. Figyelmeztettem, hogy ez így nem mehet tovább. Egy nap egyetlen alkalommal írtam neki, hogy véletlenül se legyek nagyon rámenős és ne terheljem túl. Nem változott semmi és nem is reagált rá túl érzelemdúsan. Az egész olyan volt, mintha nem is érdekelné. Valamennyi idő (néhány nap, egy hét, nem tudom) eltelt, semmi nem változott. Szóval szakítottam vele. Üzenetben, mert úgy voltam vele, hogy ő sem értékel engem többre, így nem fogok érte fáradni.

Az volt a reakció, hogy teljesen megérti és hogy javítani akart a kapcsolaton, csak nem jutott oda, mert nyaral. Marha nagy lyukat hagyott bennem. Szitává lőtt.

Egy darabig csak szomorú voltam, rájöttem, hogy nekem is van némi részem abban, hogy tönkrementek a dolgok, hibásnak éreztem magam. Egy nap megvártam a próbájuk után (csellón játszik az iskolai operában) és beszélgetni akartam vele. Baromi lekezelő volt velem. Úgy viselkedett, mintha időpontot kellene foglalnom nála, hogy beszélni tudjak vele. Szégyellem, de ő nagyon nyugodt maradt, míg én borzasztóan felhúztam magam. Nem kiabáltam rá, nem ütöttem meg, de a felszínre került valamilyen szinten, hogy zaklatott vagyok. Aztán írtam neki egy üzenetet. Lyukas órám van holnap reggel. Ugyanabban az elutasító stílusban kijelentette, hogy ő meg aludni fog holnap reggel és nem is kell találkoznunk, hogy bármit is megbeszéljünk.

Ekkor jött a feketeleves. Mert hogy én borzasztóan egoista vagyok és azt hiszem körülöttrm forog a világ és ezzel ő nem tud dűlőre jutni, tele vagyok nárcisztikus tulajdonságokkal és én rosszabbá tettem az ő mentális bajait azzal, hogy meghallgattam őt, mert ezek a dolgok nem valósak és segítettem neki abban, hogy bebeszélje magának és ettől az egész még rosszabb lett. Azt mondta, hogy a kapcsolatunk neki nagyon rosszat tett és úgy a közepe felé elvesztette az érdeklődését irántam, csak nem akart bántani és ezért nem szólt nekem. Ez volt az a pont, amikor baromira dühös lettem. Nem beszéltem vele csúnyán, de ez volt az utolsó határ. Minden más elvemet kidobtam érte, hagytam, hogy belém törölje a lábát, legyek én a kötsög, de azt már nem, hogy a pofámba hazudjon.

Tudom, az én hibám. Tudtam milyen lány, milyen családból. Tudtam, hogy ez náluk szokás. Tudtam, hogy az, hogy ignorálnak, nem normális. Észre kellett volna vennem a jelekből. De én szerettem volna ha ő mondja ki, hogy hé, ne törd össze magad, ne legyél szomorú, ne aggódj értem, ne akarj kiköltözni otthonról és elmenni dolgozni értem, ne add fel az álmaidat, mert nem szeretlek.

Eddig azt mondtam, hogy bármikor ott vagyok. Segítek. De most már nem. Azt csinál, amit akar. Soha többet.