Van aki 30 éves kor után kezdte el érezni, hogy gyermekkorában jobb lett volna ha végez magával?

Igen.

Idén leszek(ha leszek)40,de mostanában egyre jobban ezt érzem.

Maga a tudat hogy mikor megszületsz már abban a pillanatban halálra vagy ítélve amivel nem is lenne gond hogyha az itt töltött időt tudnánk élvezni.

Mert az a fikarcnyi kis élvezet elbújhat amögött a tömérdeknyi szenvedés mögött amit az élet nyújt egy ember számára.

Szenvedés... Cöh...

Nem mindenkit vert, terrorizált az alkoholista apja gyerekkorától.

Nem mindenkit b@sztattak az iskolában, kellett verekednie nap mint nap a tanulás mellett.

Nem mindenkit vitt el az alkohol/drog tévútra a sok nyomorúság miatt.

Nem mindenkinek volt 1000 szerelmi/baráti csalódása.

Nem mindenki keres 500 ezreket, milliókat egy nyugodt munkahelyen.

És még sorolhatnám...

Ez nagyon durva érzés, de van kiút. Én hároméves koromban harmadfokúra égtem, a testem 45%-án. Az orvosok szerint nem volt semmi esélyem az életre. Egy normális gyereknek nincsenek emlékei a 4-5 éves kora előtt történt dolgokról, csak ha trauma éri, én emlékszem mindenre. Ahogy játszom a korházban a hasonló sérülésekkel bekerült barátommal, aki ott meghalt. Azóta sok halálközeli élményem volt, ahol csodával határos módon mindig megmaradtam. Nagyon durva dolgok voltak ezek. Itt vagyok, és azt mondom, hogy minden földi lénynek küldetése van ezen a földön. Hogy a tied mi? Nem tudom, ezt neked kell érezni, tudni, megtalálni. Ha még nem találtad meg, ne add fel, mert biztosan van. Honnan tudom? Mert még élsz, és hülyeségeket kérdezel. :) Most tedd félre a sértődésedet, elnézésedet kérem, ha bántó vagyok, nem áll szándékomban, csak szeretnék Neked segíteni egy érzelmi hullámvasúttal, ami felráz kicsit. A hiba a hozzállásban van: Ha úgy állsz az életedhez, hogy egy rakás szemét, akkor igazad van, ha úgy állsz hozzá, hogy egy út, ami minden esetben hepe-hupás és minden hepe után hupa jön, s ez természetes, akkor szintén igazad lesz. Az én életem minden perce csoda, még akkor is ha vannak hepék, és hupák. :) A jó emberek ismérve, hogy elfogadják magukat a hiányosságaikkal és az erősségeikkel együtt. Minden elkövetett bakimra büszke vagyok, mert úgy állok hozzá, ahogy Pfeiffer Tamás személyiségfejlesztő barátomtól tanultam: "Kudarc nem létezik; vagy győzöl vagy tanulsz." S ezzel a hozzállással nagyon sokkra vittem az életemben. legalábbis nagyon jólérzem magam a bőrömben, abban a bőrben ami tele van égési hegekkel gyerekkorom óta, és ami miatt rengeteget bántottak az iskolában, de én egy percig sem voltam hajlandó utálni ezeket, mert a győzelmemre emlékeztettek: Győztem a halál felett. S persze, tudom, hogy ez csak egy csata volt felette, amit megnyertem, mert egy szép napon Ő fog győzni, de egyelőre még nem volt elég erős hozzá, még edzenie kell, mert nem könnyű engem legyőzni.

Ha bátor vagy élni, nincs bűntudat... ;)