Depressziós vagyok valójában?

Alapvetően egy jókedvű ember vagyok, de világ életemben voltak olyan etapok, amik sokkal depresszívebbek voltak, de akkor tényleg mélypont, most ezt nem részletezném hosszabban.

Apukám igencsak szereti az italt, amikor gyerek voltam sokat bántotta is anyát. Ma már nagyon másmilyen. Van egy idősebb tesóm, ő pánikbeteg volt sokáig, meg kezelték is (depresszióval? nem tudom pontosan), de évekig szedett gyógyszereket. Anyukám "csak" idegbeteg volt egész életében, és nagyon nagyon evészavaros. Amúgy ezekre már felnőttként jöttem rá....

Sosem voltam elégedett a testemmel, bulimia visszatérő vendég, de amikor jobban vagyok, akkor jobban tudom kontrollálni.

Majdnem egy éve elvesztettünk egy babát, úgy értem elvetéltem, illetve 2 éve váltottam munkahelyet, amiben nagyon sikertelennek érzem magam. Talán ez a kettő együtt, de az elmúlt 10 hónap, különösen az utóbbi 4... nem is tudom, nem ismerek magamra. Felsimertem, hogy egy csomó mindent cipelek gyerekkoromból, amit amúgy meg idealizálok magamban. De most azt éreztem, hogy ez az állandó harc magammal már kifáraszt és talán életemben először gondoltam úgy a feladásra, hogy nem jutott eszembe mellette valóban semmi ami visszatarthatna. Pedig amúgy nincs rossz életem. Szeretnek a szüleim, nagyon minőségi barátaim vannak, és egy tényleg nagyon tuti ferjem. Hobbim, amúgy nagyon érdekes munkám, szóval ha facebook-on nézném magam, biztos azt gondolnám: de jó neki. És mégis, mégis ezek a kellemetlen érzések...

De nem ez ami megijeszt igazából. Kb 4 hete iszonyatosan boldog vagyok, produktív, mintha huss, egycsapásra múlt volna el minden bánatom. És most nagyon jó....nak érzem... De a hétvégén is volt egy nagyon csúnya vitánk a férjemmel, illetve most mindenki terhes lett körülöttünk és az utolsó ilyen hír, mintha meg sem érintett volna....de amúgy meg mégis nagyon fáj. Nehéz ezt leírni. Szóval a hétvégén újra meghánytattam magam, meg sokszor érzem, hogy most jól esne fájdalmat okozni magamnak és most is történt ilyen. A vita alkalmával nagyon kikeltem magamból, de szinte olyan tébolyultan....annyira szégyellem amúgy magam. A férjem mondta is, hogy elég nehéz velem, mert egy idegroncs vagyok.

De most mégis jól érzem magam, viszont valahogy meg azt érzem hogy ez most így nem normális.

Akit vagy akinek ismerősét kezelték depresszióval esetleg bipoláris zavarral, az le tudná írni, hogy mi az a határ, ami még úgymond normális a hétköznapi stressz miatt, esetleg ha az ember kicsit impulzívabb személyiség, és mi az a pont, ahonnan ez már kezelési igényel? Tényleg szakember kellene? Mert úgy érzem, hogy nem tudna segíteni, ezeket nekem kellene helyre tenni magamban, nem?

Nagyon akarom, hogy ez most tényleg az legyen, hogy jól vagyok.

Nagyon furcsa, hogy racionálisan tudom, hogy mi van körülöttem, és amúgy semmi nem változott, mégis olyan, mintha ténylegesen nem a környezetem lenne rám hatással, hanem egy tőlem független kapcsoló hol így, hol úgy állna.