Szülői biztatás híján, és csak rosszat látva bennem, milyen felnőtt lehetek?

Sajnos leginkább anyai ágon nem bántak jól velem. Általában a téma az elégedetlenség volt velem, a kisebb/nagyobb tanulmányi eredménytelenségek. Félnem kellett általánosban, mikor anyukám hazaért a szülőiről. Nem, fizikai bántás sosem volt... csak egyfajta rideg, hideg otthoni légkör megteremtése napokig, ha valami nem volt jó.

Pedig nem voltam rossz tanuló, nem voltak bukások, nem kerültem az iskolát, nem voltak rendőrségi ügyek, csak néha persze voltak rosszabb jegyek is.

Tehát nem nagyon tapasztaltam bíztatást. De anyukám mással is ilyen: nagyon jól el tud beszélgetni a tv-vel, amikor politikai hírek vannak, máskor se semmi se jó neki, beszélni nem tud ha gondja van, inkább hiszti-durci van, majd azt várja, hogy valaki észrevegye.

Ennek eredményeképpen milyen felnőtt lehetek? Mostanság gyakran felébredek hajnalokban, kisebb szorongásokkal. Ezek ilyen egzisztenciális dolgok, tehát hogy/mikor lesz feleségem, gyerek, milyen lesz az élet később, hogy lesz munkám ahogy idősödök, mi lesz ha már apu-anyu nem lesznek, teljesen egyedül maradok, az életben sokmindenhez nem értek stb