Öngyilkossági gondolatokkal kelek és fekszek elegem van az életből teljesen. Más is van így?

Nekem ha nem lenne gyerekem,már nem lennék. Ez biztos. Nehéz így élni,nehéz minden nap. De a muszáj nagy úr.

Nekem mindig szenvedés volt az életem. Bántalmaztak,most is bántalmaznak és nem szerettek őszintén sosem. Senki. Egyetlen ember sem.

Járok pszichológushoz, holnap is megyek.

De ezen mit tud segíteni??

Semmit. Havonta 1x meghallgat. 40 perc. Hurrá. És jöhetek haza megint.

Nincs megoldás és nem segít senki.

Szóval magam vagyok. Nem beszélek senkinek róla,nem tudja senki. Csak a pszichológusom.

Ő azt mondta legutóbb, hogy vigyázzak magamra. Minden értelemben...Hát köszi. Könnyű mondani,megvalósítani annál nehezebb.

27!

26os vagyok.

Van egy nagyon jó magánpszichológus. De miután mindent elmondtam neki,azóta terápiára nem vállal. Csak nagyon ritkán, 2 havonta 1x mehetek el hozzá...

Vele olyan kapcsolatom alakult ki,hogy teljesen megbízok benne,és bármit meg tudok vele beszélni.

Mivel amúgy rendkívül zárkózott vagyok, ez nálam nagyon különleges. Sose engedtem még ilyen közel senkit. És valószínűleg nem is fogok már soha.

Megtapasztaltam,hogy úgyis csak eltaszítanak.

Az sztk-ban a pszichológus (klinikai szakpszichológus) csak ül és mondogatja,hogy "igen". Megbeszélni nem lehet vele semmit, nincs visszacsatolás. Nagyon rossz ez így...

A régi pszichológusommal beszélgettünk. Ő mondta,hogy mostmár bármi megtörténhet otthon is,hogy menjek el.. Mindent meg tudtunk beszélni. Hozzá vágynék vissza, de nem lehet.

A kórházi egy nagy semmi. Sajnos.

Szóval ezért maradtam egyedül. Családban sem számíthatok senkire. Abszolút.

Itt keleten sajnos ennyire számíthat az ember.

Olvastam olyat,hogy Pesten van,aki hetente megy magánpszichológushoz. Na az már ér valamit. Vagy 2 hetente. De nem 1-1.5 havonta...Mit ér az? Semmit.