Miért erőlteti a pszichológus a gyerekkori traumák feltárását, mikor én nem érzem ezt fontosnak?

Mert az elfojtás így működik, ez a célja, hogy nehogy még egyszer tudomásul kelljen venned. Ha lehet, megfeledkezel róla, ha nem lehet, akkor "nem érzed fontosnak". A trauma a kaki a szoba közepén, amit kerülgetsz, mert "nem fontos", csak azt nem érted, mitől van szarszag a házban, mert a kakitől egész biztosan nem!

A trauma nem attól trauma, hogy rossz volt, hanem olyan rossz volt, hogy képtelen voltál elviselni, ezért máig sem emlékszel rá rendesen (vagy az események, vagy az élmény hiányosak), ezért észrevétlenül vergődsz vele a mindennapi életedben.

Még olyan esetről is olvastam esetleírást, aki kiművelte magát pszichoanalízisből, kész elemzéssel ment szakemberhez, kb. az egész életét teljesen patentül kianalizálta, csak arról az egyetlen dologról nem akart tudomást venni, ami az igazi (vagyis a legnagyobb) problémája volt, és amikor a terapeuta rámutatott, hogy de amúgy ezzel mi a helyzet, akkor megsértődött, hogyhátazbiztosnem, és hazament.

Persze, többféle terápiás megoldás van, de hogy "nem érzed fontosnak", az nem azért van, mert nem fontos, hanem azért, mert minél fontosabb, annál jobban kerülöd. A feltárás önmagában tényleg nem gyógyít meg, de a műtőben sem azért vágnak fel, mert attól gyógyulsz meg...

Az emberi elmében pont az a csodálatos, ami a rémisztő is. A legkisebb apróságok is képesek iszonyatosan komoly változásokat eredményezni, amik aztán hibás működésekhez vezetnek az ember gondolkodásában, érzéseiben. Nem feltétlenül súlyosakat, ezért nem beleőrül az ember, nem válik idegbeteggé. Csak észrevétlenül máshogy működik, mint működhetne - ez viszont akár az egész életére kihathat. Kinek súlyosabban, kinek kevésbé.

Érdemes elolvasnod a Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Talán jobban megérted, hogyan függnek össze a gyerekkorban történt dolgok azzal, hogyan alakul az ember felnőtt élete és a problémái. Ez talán segít átgondolni a saját dolgaidat is.

A momentum/esemény ismeretében még sehogy. Ha a helyzetről képzelődsz, az pedig önmagában akkor se sokat segít, hogyha már ténylegesen érted, mi a probléma.

A dolog hogyanja a terápiás módszertől függ (jó esetben nemcsak egyfélét tud alkalmazni a szakember), de azzal kezdődik, hogy a terapeuta feltérképezi a sérülésedet, mert igazából ez a lényeg, nem pedig az esemény, amiben megsérültél.

Kognitív terápiában pl. azon lesz a hangsúly, hogy egész pontosan milyen kényszeres reakciókat, sémákat égetett be ez a sérülés, hogy ezek ma már mennyire értelmetlenek, és hogyan kellene másképp reagálni (másképp hozzáállni), amikor hasonló helyzetbe kerülsz. Ez önmagában ugyan még nem gyógyulás, de ha sikerül, akkor megtanítja kezelni a traumát, és az új hozzáállás időben gyógyuláshoz vezethet, amikor élesben alkalmazod. Ez a módszer viszont nem mindig működik súlyosabb traumáknál, ahol olyan beható és élő maradt az élmény (hiába nem emlékszel rá), hogy minden belátás ellenére sem tudsz érzelmileg másképp reagálni a hasonló helyzetekben.

Pszichoanalitikus terápiákban először nagyobb hangsúlyt kap az élmények (és általában az események) minél teljesebb tudatosítása és átélése (mivel a baj nem azzal van, amire te is emlékszel, hanem azzal, amire nem), és ezek ismeretében kialakul, hogyan élhetnél át élesben (vagy látszólag élesben, a terápiás kapcsolatban) olyasmit, ami "jóvátétel" lesz a történtekre, azaz nemcsak kognitív szinten tudatosítja, hanem a teljes személyiségedet sikeresen meggyőzi róla, hogy amiben eddig élt, az hülyeség. Ehhez lényegében egy olyan élmény kell, amit teljesen úgy élsz meg, mintha egy az egyben az eredeti trauma történne meg újra, de a végén mégis sikerült jól kijönnöd belőle. Erre végképp nincs kész recept.

Megint más terápiák lényegében ugyanezt csinálják anélkül, hogy a konkrét eseményekkel foglalkoznának, mert erre sincs feltétlenül szükség, ha az élményt sikerül másképpen kiábrázolni. (Még klasszikus pszichoanalízisben is történhet úgy traumafeldolgozás, hogy ki sem derül, mi volt az eredeti trauma.)