Megéri pszichológushoz menni?

Jót kell kifogni. Az elsőt én is otthagytam már 1 alkalom után, mert belemagyarazta, hogy ha anyám azt mondta kiskoromban, hogy vegyek fel sapkát, mert meg fogok fázni, már attól is komoly gondjaim lehetnek. Nekem meg pánikrohamokkal megoldás kellett, nem ez.

A második pszichológus konkrétan megoldást adott a "kezembe", 12 hétig jártam hozzá, de az, amit elsajátítottam nála helyre tette nem csak a pánikrohamokat, ami teljesen megszűnt, hanem sok más gondomat is, amikre nem is gondoltam, hogy bennem vannak.

Szóval azt mondom, igen, érdemes elmenni. De nem szabad olyannál leragadni, akivel nem tudsz együtt dolgozni. A módszereit az első alkalommal el fogja mondani, az alapján el lehet dönteni.

Igen, drágák. De ilyenkor kell feltenni a kérdést, hogy: "megéri nekem?" "Megér a mentális egészségem, és a jövőm annyit?"

"Honnan tudhatja az ember, hogy az adott pszichológus nem csak rátukmálja az emberre a segítséget, miközben nem is kell?"

Ezt érezni lehet.

Mondjuk off-topik, de én ezért hangoztatom már sok éve, hogy talán lenne értelme az iskolában pszichológiát is oktatni, és akkor nem lennének az emberek teljesen kiszolgáltatottak. Mert laikusként tényleg nem könnyű megítélni, hogy mire van szüksége az embernek.

Visszatérve a fő témára: tényleg vannak a szakmában kóklerek. Meg olyanok is, akikkel az adott beteg nem tud együttműködni. (Utóbbi nem is biztos, hogy a felek hibája, egyszerűen nem mindenki ért szót mindenkivel, egy pszichológusnál pedig kulcsfontosságú a bizalom.) De még ennél is többen vannak azok a páciensek, akik okosabbnak vélik magukat annál, aki 5 évig tanulja a szakmát, és ki tudja, hány év tapasztalat van a háta mögött. Az olyanok, mint a "barátod", 99%-ban ez a kategória. Egy pszichológusnak is érdeke, hogy a beteg felépüljön, már csak a szakmai jó hír miatt is.

Egy terápia, főleg egy komolyabb probléma esetén pedig akár egy év, vagy még több is lehet. Az pedig, ha valaki magán nem észleli a problémát, nem azt jelenti, hogy nincs is problémája. Viszont semmi nem kötelező. Mondhatod azt, hogy te azzal nem akarsz foglalkozni.

Nagyon igaza van az elsőnek, én is hasonlóan jártam, de azért pontosítanék: kezdjük azzal, hogy kismillió pszichológiai kezelési mód, iskola van, ezért érdemes már a szakemberválasztás előtt utánaolvasni, utánamenni, hogy melyik mit takar és mi az, ami hozzád beszél és mi az, ami szerinted nem neked való. És akkor még el sem jutottunk odáig, hogy az adott módszereken belül is kinek mi a szakterülete, milyen ember, és ő maga miben hisz azon belül, ergo van-e köztetek kémia vagy sem.

Én akkor kerültem először terápiára, amikor meghalt a nagyon szeretett nagymamám, akivel nagyon szoros kapcsolatom volt és a szűk családi körben történt temetésén pont két pszichológus rokon is megjelent, akikkel utána beszélgettünk kicsit egy kávé mellett és mondtam, hogy nem tudom, hogy én hogy fogom feldolgozni a halálát, még akkor sem, ha mindig is arról beszélt, hogy mi lesz majd, ha meghal és tényleg nagyon öreg volt, meg egyre betegebb is, annyira, hogy már én is vártam a számára megváltó véget, de mégis nagyon fájt, sőt, a mai napig is nagyon fáj a hiánya, pedig ez már vagy 15 éve is volt. Akkor az egyikük ajánlott valakit, aki segíthet ebben, aki egy olyan pszichológus volt, nem tudom, milyen iskola követője, aki csak ült és bólogatott és nem szólt egy szót sem szinte, ergo végig én beszéltem, ami egy idő után nagyon frusztrált engem, mert akkor minek megyek hozzá, pláne drága pénzekért, ilyen alapon naplót is írhatok vagy blogot, ha csak ki akarnám adni magamból a fájdalmamat. Mindenesetre elköteleződtünk egy évre és én egy évet végigszenvedtem nála, úgy értékelvén, hogy semmi értelme nem volt az ottléteimnek, de persze nehéz ezt meghatározni, hiszen nincs kontroll csoport belőlem, ugye, tehát nem tudom, hogy milyen lenne most az életem akkor, ha nem jártam volna hozzá sem.

Aztán jó pár évvel később már külföldre költözve sikerült olyan mélyre zuhannom a depressziómban, hogy egy külföldön élő magyar nyugdíjas pszichológusnak kicsit túlőszintéztem nyomorúságos életem, és ő ajánlott engem be állami, azaz ingyenes pszichológiai és pszichiátriai (külföldön együtt van, tán Magyarországon is...?) kezelésre, bár én rögtön mondtam neki, hogy nem szeretnék semmilyen gyógyszert bevenni, mert ki tudja, milyen mellékhatása lehet, elég, ha csak életre szóló függőséget okoz, kösz, nem, én a beszélgetésekben hiszek. Ahogy az első is írja, nekem is iszonyat sokat kellett várnom, hónapokat az állami ingyenesnél külföldön is, azzal együtt, hogy már az első alkalommal közöltem súlyos depressziómat és említettem öngyilkossági gondolataimat is. Egy barátnőm amúgy mondta is, hogy ha ezzel telefonál be valaki egy lelki segély szolgálatra, pláne, ha állami, kötelességük segíteni, vagy az ő lelkükön szárad az esetleg halálom. Gondolom, hogy Magyarországon is így van ez, nem tudom.

Azt sem tudom, hogy Magyarországon is hasonló-e a rendszer, mint ahol én élek, hogy engem végül, amikor tán egy vagy több évvel is az első segélykérő telefonom után behívtak egy vizsgálatra, amikor egy pszichiáter beszélgetett velem, akinek megmondtam, hogy sosem vennék be semmilyen gyógyszert, én pszichológust szeretnék, de nincs rá pénzem, és a vizsgálat után is még nagyon sokat kellett várnom, hónapokat, tán egy évet is, tán még egy évnél is többet, míg lett tényleg egy olyan terapeutám, aki amúgy ráadásul csak tanuló volt, viszont, amit a nyugdíjas pszichológus ismerősöm mondott, hogy nem baj, mert egy ilyen intézményben az a jó, hogy senki nem egyedül dolgozik, hanem egy teljes csapat van a terapeuta mögött, fölött, akik folyamatosan monitorozzák, ellenőrzik, felügyelik, akikkel kibeszéli a megbeszéléseinket és akikkel megbeszéli a hogyan továbbot. Ott amúgy a felvételi lapon még volt is kérdés, hogy voltam-e már terápián és be is írtam, hogy igen, egy évet, aztán az első találkozásunkkor az új terapeutával beszéltünk is erről, akinek mondtam is ezt, amit most írtam, hogy miért nem szeretettem és elmondtam neki, hogy én párbeszédet szeretnék, nem bólogató Jánost, amit amúgy az elsőnek is elmondtam minden egyes alkalommal, de akkor sem tudtam tőle soha egy-két mondatnál többet kihúzni belőle, ami nem kicsit frusztált és ordibáltam is vele, hogy reagáljon már, beszéljen már, mert magamban bárhol máshol is tudok beszélni. Ez, hogy ezt megosztottam az új terapeutámmal szerintem segített abban, hogy vele viszont olyan sikeres négy évem legyen, amely pontosan úgy zajlott, ahogy szerettem volna, szívesen maradtam volna még, de végül is az eredeti célját elérte, mert már csak távoli emlék számomra a depresszió és az öngyilkos gondolatok, még ha úgy is gondolom, hogy a depresszió olyan, mint bármilyen más függőség is, hogy ki-kilóg itt-ott, de akkor sem mindegy, hogy van és látszik az életemen kicsit a nyoma, vagy átveszi az életem fölött az irányítást, azaz megtanultam magamról, hogy kialvatlanul rosszabb nekem és testileg és lelkileg is egészségesebben élek, van munkám, párkapcsolatom, és megtanultam örülni az élet apró örömeinek. A depressziómat meg nem takargatom, de nem is dicsekszem vele, hanem sokkal inkább azt gondolom, hogy egyszer mindenkit utolér, pláne, ha Magyarországon nő föl vagy él... De én már szerencsére nem, és már csak ez a tudat is boldoggá tesz! :)

1-es

"konkrétan megoldást adott a "kezembe", 12 hétig jártam hozzá, de az, amit elsajátítottam nála helyre tette nem csak a pánikrohamokat, ami teljesen megszűnt"

Azt elarulnád, légyszi, mi volt ez a konkrét megoldás?