Aspergeres lányok/nők milyen az életetek?

39 éves vagyok, tavaly kaptam diagnózist (és hiába hivatalosan nincsen már Asperger, nekem még az került a papíromra, a magyar diagnosztika ebben le van maradva).

Most már egész jó vagyok, de a diagnózis előtt évekig mély depresszióval és kiégéssel küzdöttem (nem csak laikusként mondom, pszichiáter állapította meg, ez is bekerült a diagnózisomba).

Én is pedagógus voltam, tanítottam 11 évig, és durván kiégtem benne, annyit kellett maszkolnom. Sőt, munkán kívül is sokat maszkoltam, hogy beilleszkedjek és elfogadjanak. Elég sikeres voltam benne, viszont ennek az volt az ára, hogy az önértékelésem a béka feneke alatt volt, hisz azt láttam, hogy csak úgy vagyok jó, ha nem lehetek önmagam. És sok olyan kompromisszumba mentem bele, amitől aztán nem éreztem jól magam.

De a diagnózis szerencsére nagyon sok jót hozott magával. Azóta már jobban ismerem a saját működésemet (pl. hogy miktől lehet meltdown-om, és azt így jobban el is tudom kerülni), jobban fel tudom vállalni a valódi szükségleteimet, és a szerencsére ezt a környezetem is elfogadja. A férjem abszolút elfogadó és támogató, sőt, most már a szülei is. Régen az anyja iszonyat sértődéseket tudott levágni attól, ha elfáradtam a vendégségben, és csöndes lettem, nem mosolyogtam, nem néztem a szemébe. De most már végre érti, hogy én valóban nem bírok annyit beszélni, interaktálni, mint ő, mert elfáradok, és nem veszi magára, nem piszkál érte.

Meg nekem sokat segített az is, hogy sok sorstárssal beszélgetek azóta, és látva a hasonló élményeiket, nem érzem már magam egyedül. :)