Aspergeresek, autisztikus vonásúak, ti hogy élitek meg a mindennapokat?

Az előző válasz nagy részét szó szerint én is írhattam volna, kivéve hogy IT területen de nem az érdeklődésemnek megfelelő részterületen dolgozom - azonban ennek is van előnye mert így professzionálisabban tudom csinálni tehát kevesebb saját elképzelésem van arról hogy mit hogyan kéne megoldani, szóval így jobban oda tudok figyelni az ügyfelek igényeire, könnyebben bele tudok menni kompromisszumos megoldásokba.

Kicsit annyiban más a helyzetem hogy több igényem lenne a társaságra de ezt nem mindig tudom jól megoldani. Vannak barátaim, csinálunk közös programokat de néha a hozzám közel álló emberek társasága is túl sok, pedig kedvelem őket. Máskor viszont pont hogy hiányt érzek, olyankor úgy érzem több és tartalmasabb emberi kapcsolatra lenne igényem.

"Hogy tudtátok magatokat elfogadni?" - no ez szintén nem egyértelmű, vannak önértékelési problémáim. Lehet hogy ezt jobb lesz privátban.

Magányosan.

22F

Én is jelenleg magányosabban, mint szeretném, mondjuk nekem ez nem is elsősorban az Asperger miatt van, hanem több betegség akadályoz a kimozdulásban. Előtte azért jártam társaságba, bár a nagy tömegben, zajban hamar kimerültem, és kevésbé tudtam koncentrálni a beszélgetésre, ha sok zavaró inger vett körül.

Én egész jól megtanultam maszkolni az évtizedek során, épp emiatt csak a 30-as éveimben jöttem rá, hogy nem csak simán introvertált vagyok, hanem a spektrumon is rajta lehetek. Azóta hivatalos diagnózist is kaptam erről.

De örülök a diagnózisnak, mert így végre nem érzem a kényszert, hogy a végletekig idomuljak az elvárásokhoz, és erőltessek valamit akkor is, ha nem megy. Jobban figyelek a saját igényeimre, és az új ismerőseim előtt már jobban felvállalom, ha valami nem megy vagy nehézséget, kellemetlenséget okoz nekem. Általában türelmesek velem.

De leginkább csak online tudok barátkozni a gyenge egészségem miatt. Meg igazság szerint sok szabadidős tevékenység nem érdekel, pl. nem szeretek társasozni, kirándulni, így ezek is kiestek.

Nekem nem nehéz így magamat elfogadni, sőt, a diagnózis óta sokkal könnyebb. Inkább az tölt el keserűséggel, hogy miért nem hamarabb jöttem rá arra, hogy mennyire máshogy vagyok bekötve, és akkor nem erőltettem volna annyi mindent, ami rossz volt nekem, hanem hamarabb kezdhettem volna igazán megismerni magamat.