Miért érzem egyre jobban, hogy kilépek az élők sorából hamarosan?

18 éves vagyok. Mielőtt valaki írja, járok pszichológushoz, és lókukiban sem segít. Nem is fog, nem mindenható.

Súlyos depresszióm van, sok öngyilkossági kísérlettel. Nagyon gyarló gyerekkorom van, egy paranoid anya és egy kábítószer kereskedő apa mellett, akit már 10 éve nem láttam. Sok nélkülözésem volt, nem volt gyerekkorom, és barátaim sem. Családom sem volt. A szeretve lenni érzés, vagy ha elutazok VALAKIVEL az nekemismeretlen érzés. Megőrjített, hogy suliban volt barátaimat néztem az érettségiig aztán velem senki... borzalmas egyedül utazni, de nekem el kell utazni, mert otthonról csak menekülni lehet, ahol lakom az egy putrifészek (mint város).

Nem szeret senki. Most egy másik sráccal baratkozom, de ő vele már negyed annyi interreakcióm sincs mint pl 2 hete.

Igazából tudom, ha lenne mellettem egy barát, egy "társ" aki kísér, írna, elmenne velem vagy bármi teljesen más lenne nekem, lenne egy támasz. De engem senki sem szeret.

Egyre jobban azt érzem,hogy semmi értelme sincs élni. Én már egy depressziós ember vagyok, senkim se lesz, mindvégig egy magányos senki leszek. Múlthéten is megpróbáltam magam ölni, pszichológus csak elmosolyodott rá, kb ennyire segítőkész. (Nem úgy, kínjában, hiszen ő maga mondta hogy csoda az, hogy ilyen élethelyzetből valaki nem halott már)