Gyászfeldolgozás több éve nem sikerül? (Hosszú lesz bocsi)

Sziasztok!

Szóval hol is kezdjem...

Én nagyon anyás voltam 20éves létemre is. Amikor kiderült, hogy anyu rákos elkezdte a kemót, megműtötték, majd kapott sugárkezelést is. Sokat volt kórházban de én minden nap mentem hozzá a kórházba munka után. Úgy csináltunk mintha nem lenne semmi baja. Nekem eközben alakulóban volt egy kapcsolat egy férfivel akit anyu nagyon szeretett, örült nekünk én is hisz akkor ő volt egyedüli örömforrásom. Aztán egyre romlott anyukám állapota. Mondta nőverem, hogy ha valamit szeretnék még elmondani neki mondjam mert hamarosan nem lesz rá alkalom. Én nem mondtam semmit, úgy gondoltam nincs mondani valóm. Amikor közölték, hogy sok áttéte lett én csak annyit tudtam fapofával kijelenteni, hogy oké. Már nem mertem felmenni hozzá egyedül. Volt olyan, hogy elmentem ott álltam egy órát a kórház előtt majd bementem a szobájába aludt én meg fel perc után ki is jöttem és haza mentem. Nem tudom megmagyarázni miért. Talán akkor roppantam meg a legjobban mikor bent voltam nála és mamával beszéltem telefonon és anyu elkérte a telefont, hogy megköszönje mamának, hogy életet adott neki. Rosszul éreztem magam mikor boldog voltam a párommal akár csak percekre miközben anyukám haldoklott. Aztán 2hónapot mondtak még neki, 2hétre rá meghalt. Annyit veszekedtem vele régen, néha olyan bunkó voltam. Nem nagyon tudom kimutatni senki fele az érzéseim de túl érzékeny vagyok. Nem volt könnyű élete de kihozta mindig a maximumot. Nem szoktam rá sokat gondolni fa pofával tudok róla beszélni. De ha eszembe jut és egyedül vagyok újra úgy érzem mintha most tudtam volna meg, hogy meghalt. Nem bírom elfogadni pedig ma van 4 éve. Annyi mindent mondanék neki, úgy felmennék hozzá a kórházba és beszélnék vele. Állandóan azok az emlékek jönnek fel mikor veszekszünk vagy bunkó vagyok vele vagy valami szomorú dolog. Csak onnantól tudok rá emlékezni amióta beteg lett azelőtti emlék egyszerűen nem jut eszembe, bár tény, hogy nagyon keveset voltunk együtt mert sokat dolgozott de akkor is. 1éve született egy gyermekem az akkori páromtól de már vele se olyan a kapcsolatom nem szeretnék vele lenni és a legnagyobb felelőtlenségnek tartom most, hogy szültem. Félre értés ne essék imádom a kicsit de nem kellett volna megszületnie. Ide nem. Mert a páromtól elvállok nem látok vele közös jövöt annyira nagyon nem érzem jól magam vele se, hogy elmondhatatlan. Kezdem úgy érezni, hogy hiba volt vele összejönnöm mert lehet csak az a sok rossz miatt mivel ő volt akkor nekem a mentsváram nem is igazi szeretet volt felé? Bár szerettem nagyon de mostmár úgy érzem annyira ki szeretném használni az életet ahogy anyukám . Mármint a jó részét ő annyira tudott élni egy rakás szar ellenére is. Én meg itt vagyok 24 évesen és nem vágyom másra csak, hogy vele legyek. Le akarok feküdni a sírja mellé és többet nem felkelni. Tudom, hogy hülyeség az egész de én egyszerűen nem látom már értelmét, hogy éljek se barátok, családról ne is beszéljünk. Semmi boldogság nincs az életemben csak a gyerekem de én nem nyújtok neki annyit amennyit kéne egyszerűen nem tudok.

Köszönöm, hogy kiönthettem a lelkem.