Hogyan hozzam rendbe magam? 20l

A barátkozás témakörbe írtam ki ezt a kérdést, de nagyon sok privát üzenetet kaptam barátkozással kapcsolatban és nem az volt a célom. Az érdekelne, hogy ezek a gyermekkori "sebek" tényleg hatással vannak-e vagy lehetnek-e a személyiségfejlődésemre is, meg a mentális egészségemre is, amennyiben nem tudtam feldolgozni. És tanácsokat, vagy hasonló tapasztalattal rendelkezőket, akiknek sikerült ezeket elfogadni, befoltozni, feldolgozni. Január eleje óta nagyon szét vagyok csúszva, mióta tudatosultak bennem dolgok és voltak azóta mélypontok, amik már elmúltak, de teljesen úgy érzem magam mint egy törött szárnyú madárka, aki próbálkozna repülni, de valami vagy valamik visszatartják és úgy érzem nem tudok teljes értékű életet élni, amilyet én szeretnék. Hiába vagyok egyetemen, vagy jó éppen a szűk családi helyzet, jó a párkapcsolatom, nem érzem azt, hogy lenne életem meg lenne annak értelme. Az a nagy harci helyzet, hogy ahogy megfigyeltem az emberi kapcsolataimat általános iskolától kezdve a csendesebb visszahúzódóbb emberekkel voltam jóba, de pont csak azért, mert egyik félnek sem volt más. Aztán gimiben is hasonló volt a szituáció, majd neten kezdtem barátkozni, az online barátok betöltötték az űrt, ami hiányzott a valódi hús-vér életemből. Mára sajnos ezek is leépültek, mivel mindenki felnőtt, egyetemen van, vagy dolgozik, párkapcsolata lett. Viszont nekem egyetemen sem sikerült kialakítani barátságot. Van egy feltételezésem, hogy mi miatt alakult így a személyiségem, életem. 5 éves korom előtt szociális gyerek voltam. Tudniillik, hogy utána vesztettem el a bátyámat, 5 éves voltam és abban az időszakban sajnos a rengeteg negatívum maradt bennem tudat alatt is és tudatosan is. Szüleim érthetően nem foglalkoztak annyit velem mivel kivoltak teljesen lelkileg, mint előtte így háttérben éreztem magam. Az ovis ballagásomon bennem maradt anya mondata, hogy "bármihez kedvem lenne csak ünnepelni nem", mindenki feketében volt. Az akkori fejemmel nem tulajdonítottam neki nagy hangsúlyt, hiszen magát a halált sem tudtam még felfogni, de biztosan elmélyült bennem. Nővérem már a saját életét építette a férjével. Aztán iskolába kerültem, szüleim még mindig nem voltak toppon, majd megérkezett nővérem első kisgyermeke, aki ragyogást hozott a család életébe és ő vált fontossá, én 7-8 évesen pedig már nem, féltékeny voltam, mai napig bennem van a gyerekei felé egyfajta irigység érzet. Sajnos nővéremmel nem jó a kapcsolat a nagy korkülönbség miatt is. Másrészt tudom, hogy akkor kezdtem elzárkózni tőle, mikor 8-9 éves koromban játszottam a gyerekeivel, vagy szimplán velem voltak és én "vigyáztam" rájuk és amikor baleset történt, elesett az egyik és beütötte a fejét akkor negatívan, csúnya szavakkal ordibált velem. Több ilyen szituáció is történt, ami miatt fokozatosan elzárkóztam. Majd, ahogy az évek teltek, sosem közeledett felém annyira, mindig én vigyáztam a gyerekeire, játszottam velük ő meg elvolt anyuval, vagy a férjével. Szeretnék nyitni felé, mert tudom, hogy ha a szüleink nem lesznek, akkor ki más maradna a családunk részéről, ha nem egymásnak? Még az életemet apum alkoholizmusa is végigkíséri. Bár mikor már én születtem, akkor már nem igazán ivott annyira. De emlékszem pár esetre,amikor az oviból jöttünk haza és nem tudta, hogy ki vagyok. Vagy hallottam párszor a veszekedésüket, mivel apa részegen ment többször dolgotni és akkor mindig megvonták tőle a fizetést. Meg alapból elég agresszív és beszológatósaz alkoholtól, világéletébe mindig olyan volt. Kialakult nála sok betegség a sok az alkohol miatt, a legfőbb probléma a pangásos szívelégtelenség. Kórházban is volt. Mostanában elkezdett a gyógyszereire inni. A legfájóbb, hogy mellé olyan dolgokat mond, hogy nem számítunk neki, na meg ha megpróbáljuk megakadályozni fenyegetőzik durva dolgokkal, mint például, hogy öngyilkos lesz vagy álmunkba elvágja majd a torkunk. Ilyenkor is az alkohol beszél belőle, józanon teljesen normális ember. Nem tudom miért kötődöm nagyon hozzá, de nagyon nem szeretném elveszíteni most őt. Alapból instanil vagyok most mentálisan.Emlékszem, hogy rengeteget jártunk a temetőbe és anya mindig sírt és vitt magával, próbáltam vigasztalni rengetegszer. Sokat gondolkodtam ezen, a történeteken és ezt az időszakot tudom oknak mondani, alacsony lett az önértékelésem is és tényleg a baráti kapcsolataim is sokszor kaotikusak voltak. Nem hibáztatom szüleimet, megértem min mentek keresztül, ahogy az egész családot is. Csak szeretném helyrehozni magam egyszerűen, mert félek megszólítani embereket. Félek beszélgetni velük, hacsak ők nem kezdeményeznek. Az emberi kapcsolatok hiányoznak az életemből, sokat szorongok, és kevésnek érzem magam és rágódok órákon, napokon keresztül ez január óta teljesen rottyá tett mentálisan, a szorongásokat tudom már helyelközel kezelni, de tudom, hogy változtatnom kell, hiszen nagyon rossz volt az elmúlt két hónap, valamikor azt éreztem, hogy teljesen egyedül maradok és nincs értelme az életemnek, teljes kilátástalanságot és sötétséget éreztem, belső ürességet. Ez változott, megtanultam helyelközel kezelni, de az az érzés, hogy valami hiányzik az életemből megvan és nem érzem magam boldognak. Nem vagyok az a bulizós, cigizős, ivós fajta. Arra vágynék, hogy legyen egy köröm akivel el tudok menni ebédelni, kávézni, esténként összeülni és beszélgetni, eltölteni az időt és számíthatni egymásra. De mostanában ha próbálok beszélgetni vagy ismerkedni, nincs meg az az egy hullámhossz, senkivel sem sikerül megtalálni. De talán a legfőbb probléma az, hogy magamban sincs meg az egyensúly, a boldogság. Csak egyszerűen fogalmam sincs, hogy kezdjem el a változást, sajnos pszichológust anyagiak miatt nem engedhetjük meg rendszeresen, egyébként 1-2 havonta járok amit megengedhetünk magunknak, de azt érzem, hogy ez kevés.