Milyen mértékben aggasztó, ha jobban félek attól, hogy nem sikerül, mint attól, hogy sikerülni fog?

Elnézést a kérdésért, remélem nem tekinti senki trollkodásnak vagy provokációnak. Remélem semmilyen szabályt nem szegek meg, ha mégis, kérem jelezzék, hogy milyen mértékben, hogy kijavíthassam azt.

Próbálom röviden leírni, hátha sikerül így. Nem valószínű, de azért ezen leszek:

Ma éjszaka kénytelen leszek öngyilkosságot elkövetni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez mit is jelent, a módszer már megvan, mindent lezártam, amit csak lehetett (sajnos nem mindent sikerült), most a délelőtt teszek egy utolsó sétát a régi helyeken, ahol szerettem lenni, az utolsó pár ezer Forintomon veszek 1-1 olyan ételt amit mindig is szerettem, utoljára megadni a módját (sajnos Pilóta kekszet nem sikerült szerezni, minden ügyeskedés ellenére sem).

Búcsúleveleket megírtam annak a 4 embernek akit érdemesnek tartottam erre, vagy úgy érzem, hogy tartozom nekik ennyivel. Közben a szemeimet kisírtam, szóval ezen is túl vagyok. Vigasztal a tudat, hogy utoljára fogok nekik fájdalmat okozni, ha életben maradnék nagyon-nagyon sok fájdalom várna még rájuk miattam, mert nem tudok rendes ember lenni. Tisztában vagyok vele, hogyha tudnának erről, megmentenének, ami szép és jó, örülnék is neki, de mi lesz utána? Munkahelyem az életben soha nem lesz (ami jó volna, az nincs vagy nem vagyok elég jó hozzá, hiába van meg róla a bizonyítvány, a kuli-munkák többségét vagy fizikailag nem bírom, vagy nem vagyok elég erős hozzájuk, az ottani közösség mindig hamar megutál (mintha nem is egy nyelvet beszélnénk), ráadásul én magam sem tudom megjátszani, hogy szeretnék ott lenni, mert egyértelműen nem. Ha ilyen helyen kell dolgozni, hamarabb választanám azt, amit amúgy is választottam, mert a boldogtalan, örök kilátástalanság egy pokoli munkahelyen rosszabb, mint a halál.

Továbbá nem tudom elfogadni, hogy az egész életem egy csalódás mások számára. Túl sok csalódás. Nem tudtam az lenni, amit szerettek volna, mindig sunnyognom kellett, ha élvezni akartam valamit vagy megjátszani, hogy minden rendben. Ennek folyománya egy súlyos szenvedélybetegség lett (gyógyszerfüggőség, azon belül is altató és antidepresszánsok) és az evéskényszer, mert az megnyugtat legalább egy kicsit. Gyakori emlékem, ahogy az egész nap rossz, szorongok mindenhol, nem érzem jól magam, aztán hazaérek bezárom az ajtókat, ha elég sötét van leengedem a redőnyt és eszem pár csokiszeletet vagy kekszet vagy bármi egyéb dolgot, egy vicces videó vagy könyv társaságában. Ez általában jobb kedvre tudott deríteni. Ha lehetne többé nem is mennék ki a lakásból, maximum az erdőbe sétálni amikor szép az idő.

Nem tudtam legyőzni a szorongásomat, még a legjobb munkahelyemen sem. Mindig félve mentem be, állandóan fáradtnak éreztem magam amit egy idő után fizikai fájdalom is kísért. Mindig azt gondoltam, hogy ez a túlsúlyosságom miatt van, de már nem vagyok biztos benne. Minden izmom befeszül, ha emberek között kell lenni, ezen semmi nem segít. Pisilni (illetve a másik jellegű tevékenységre is igaz ez) nem is tudok, ha más ember jelen van vagy csak hall. És nem kényességből, hanem mert annyira befeszülnek az izmok, hogy "a zabszem se menne ki/be".

A pénzem most fogyott el teljesen, adósságok kergetnek, nem vágyom semmire. Ez az ijesztő leginkább az egészben, hogy "nem vágyom semmire". Nincs olyan vágy, cél vagy örömforrás, amit megtudnék nevezni. Talán csak a nagyon sok pénz, hogy többé ne kelljen kimenni, de ez sem volna boldogság, csak lenne lehetőség túlélni. Most nincs.

Summa summarum, félek attól, hogy az éjszakai öngyilkosságom nem fog sikerülni. Remélem, hogy igen, mert fájdalommentes lesz és nem is fogom felfogni, de ha nem sikerül, nem tudom milyen következményekkel jár majd. Mi lesz ha elcseszem, vagy csak ha felébredek holnap reggel? Mit fogok akkor tenni? Kénytelen leszek fájdalmas módszerrel véget vetni mindennek, de attól félek. Nem a haláltól, hanem a fájdalomtól, meg attól hogy mondjuk mindent összevérzek, tönkreteszem a csempét, a szőnyeget, vergődés közben összetörök valamit véletlenül.

Még egy kérdés: durva dolog lenne megkérni a legjobb barátomat, hogy holnap dél környékére hívjon ide egy mentőt (remélem addigra biztosan túl leszek a dolgon, ha éjfél környékén történik meg), hogy megkíméljem az anyámat attól, hogy rám kelljen találjon, a hullaszagtól meg a többi ilyesmitől? Csak félek barátnak elmondani ezt, mert "meg akar majd menteni" és lehet még én is hajlanék rá. Csak tudom, hogy utána lenne "másnap", ami nagyon nem jó, mert élősködnék csak más emberek terhére és nem tudom lennék-e boldog még valaha is. Azt hiszem nem. Már az evés sem öröm, az önkielégítés is elvesztette régi báját, fürdőkádam jelenleg nincs egy kellemes forró fürdőhöz füstölőkkel meg sóval, az álmok még okoznak örömet. De a halálom maga egy utolsó elalvás lesz, remélem egy jó álomba sikerül kerülni, az örökkévalóságig.

De ha más nem is, legalább szabad leszek.