Annyi rengeteg sok szakember van ebben az országban és az egész világon föld kerekségen mégis annyi rengeteg sok ember lett öngyilkos már évtizedekkel ezelőtt is a régmúltban ez mert miért van!?

Szeretnék jó példáról mesélni ellensúlyozva a rosszakat: nekem segített a terápia! Voltam olyan terápián is, amely nem segített, szerintem, sőt, csalódtam az egész pszichológiában, hogy ha ez ilyen, akkor semmi értelme, mert egyszerűen nem nekem megfelelő pszichológusom volt, vagy nem nekem megfelelő pszichológiai iskola képviselője volt, pár évvel később, amikor viszont már az öngyilkossággal való gondolataim is aktívabbak voltak, akkor szerencsére olyan terápiába sikerült kerülnöm, amely tényleg kifejezetten segített, mély terápia volt, és nem, nem oldotta meg a problémáimat, de nem is ez a terápia feladata, viszont elköteleződtem az élet mellett és azóta már csak távoli emlékként emlékszem vissza azokra az időszakokra, amelyek annyira sötétek voltak az életemben, hogy csak az önkezűleg véget vetni az életnek tűnt egyetlen megoldásnak, pedig az sosem lehet megoldás.

Nekem pl. nagyon sokat segített az a mondat is, hogy vannak dolgok, amelyekért meghalnánk, mert annyira szeretjük őket vagy azokat, ám ha meghalunk, akkor már mindegy. Hatalmas életmódbeli változtatásaim is nagyon segítettek, értem ez alatt a táplálkozásom gyökeresen megváltoztatását, kezdve először a cukor elhagyásával, amely tényleg drogként nem csak függőséget okoz, de ürülésekor mindig deprimál, aztán meg miután ezt olvastam a gluténról is, azt is elhagytam és így értek olyan szélsőségesen negatív életkörülmények, hogy minden okom meg lett volna ahhoz, hogy kardomba dőljek, de meg sem ráztak különösebben (pl. hosszú párkapcsolat vége, sokáig vágyott munkahelyemről több év után kirúgtak) és ennek semmi más okot nem találtam, mint azt, hogy cukor- és gluténmentesen éltem már akkor, sőt, tejmentesen is. Persze lehet véletlen is, de nem hiszem. Tehát az ember tehet a saját jólétéért azzal, ha figyel magára!

Aztán az nagyszerű, ha már felfedezted magadban kedves kérdező, hogy tele vagy negatívummal (tele után egyes szám...), ugyanis ez az első lépés, a felfedezés a változáshoz, amely után a következő az elhatározás, hogy szeretnél is változtatni magadon. Ha nem szereted úgy magad, hogy ilyen negatív vagy, akkor legyél mostantól pozitív! Ahányszor csak elkapod magad, hogy negatív vagy, kedvesen emlékeztesd magadat arra, hogy változni szeretnél! Ez nem fog egyik napról a másikra menni, ám működik, hidd el, hiszen nekem is sikerült megváltoznom! Segíts magadon, Isten is megsegít, tartja a mondás, és tán igaz is, ahogy az is, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa!

Mindenki ártatlan és tiszta lényként születik erre a világra, ám a világ mocska beszennyezi! Térjen vissza mindenki az első szennyezési pillanatára és legyen mindenki a saját szülője és nevelője az igaziak helyett, akik minden bizonnyal sok fájdalmat okoztak, hiszen anélkül lehetetlen felnőni sajnos, mégis van különbség, hogy ki mennyit szenvedett. Viszont fel kell nőni egy idő után, ahogy Csernus is erre építette karrierjét, hogy nem hibáztathatjuk életünk végéig a szüleinket, aki érzelmileg is felnőtt szeretne lenni, az vegye kezébe a saját életét! Ingyen, gyógyszerek vagy terápia nélkül! Hajrá!

Pacsi én is tele vagyok negatívumokkal. Szar az életem. Volt már több öngyilkossági kísérletem. Sajnos még itt vagyok. Valahogy bele kell törödni az élet szarságaiba és új lapot kell kezdeni k.rv. nehéz tudom, de még lehet csinálni sikerülni fog.

Mielőtt bárki is kérdezi 20 éves vagyok. NEM egy szerelmi csalódás vagy valami kicsi piti dolog miatt akartam véget vetni az életemnek.

Brutális 15 év áll mögöttem. (Bántalmazás, iskolai bulling, internetes zaklatás, szexuális zaklatás stb.)

Amennyire elítélem Csernus Imrét a mocskos stílusa miatt, hiába értem, hogy ezzel szerzett figyelmet magának, annyira vett meg engem kb. azzal a mondatával, hogy a tiniknek amúgy is az az egyik legfontosabb szándékuk, hogy felnőttekké váljanak, hogy ne nézzék már gyereknek többet őket, márpedig az érzelmi felnőtté válás éppen ott kezdődik, hogy felelősséget vállalunk a saját tetteinkért, azaz bármilyen szemét is volt az élet korábban velünk, mert mindenki szívott valamennyit, ki többet, ki kevesebbet, de senki sem nőhet fel lelki sebek nélkül, ez már bizonyított sajnos, nem hibáztathatunk folyton másokat az életünk keserűsége miatt. Ezzel tökéletesen egyetértek, engem meggyőzött és ajánlom olvasásra a műveit inkább, mint nézésre-hallgatásra, mert nekem legalább is nehezen emészthető a szerintem fölöslegesen ocsmány stílusa.

Tehát kedves kérdező, aki magánba is írtál nekem tán, vagy tán nem te, hanem más, aki olvasta előző írásom ide, hogy mit élt meg korábban, sajnálom, tényleg, részvétem, de lépj tovább! Nem hibáztathatsz örökre másokat a saját nyomorod miatt, komolyan! Vedd kezedbe a sorsod! Mindenki, aki olvassa most ezt, amit írok! Mindenki a saját boldogsága kovácsa! És újra leírom: írom mindezt úgy, hogy én is jártam már nagyon lent, szóval tudom, hogy milyen a kilátástalanság és nekem sem volt habostorta a gyerekkorom.

Az egy másik történet már, hogy hogy meglepődtem, amikor azt mondta egy engem kiskorom óta ismerő ismerősöm, hogy áldozattípus vagyok, egy időben nagyon sokat foglalkoztam az áldozatiság témakörével és arra jutottam, hogy alapvetően az egész magyar nép áldozat mindig, "bal sors, aki régen tép" van a Himnuszban is, a sors a hibás, nem mi magunk a saját szerencsétlenségünk miatt, de aztán megtanultam azt is, hogy azzal lehet elkerülni az áldozati viselkedésmintát, ha nem csak másokat hibáztatunk folyamatosan a saját nyomorunk miatt, hanem ha megtanulunk segítséget is kérni. Nem szégyen. Nem mindig megy egyedül! Házi orvos, család orvos, iskola orvos vagy pszichológus, pszichiáter, szociális munkás - nekik mind az a feladatuk, hogy segítsenek a bajba jutottakon, ha egyedül nem menne. De mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, még ha ez áldozathibáztatónak vagy empátiahiányosnak is hangozhat, nem az. Én tényleg sajnálom mindenki fájdalmas múltját, de nem fájhat minden seb örökké! Néha el kell költözni pl., hogy gyógyulhassunk. Tényleg van ilyen, hogy új hely, új érzések! Hajrá mindenki, van kiút, pl. az, ha kibeszéljük magunkból a fájdalmainkat! Csak legyen kinek, hova!