Miért alakítok ki magamnak és a környezetemben különböző személyiségeket?

Ha jól sejtem 12-16 éves vagy, szóval a legjobb amit tehetsz, hogy átvészeled a kamaszkort, igyekszel a világra nyitottnak lenni, fokozatosan megküzdesz minden akadállyal, és végül egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott felnőtté válsz. Ha van az iskoládban iskolapszichológus, keresd fel és beszélgess vele, ő nem fogja elárulni senkinek, amiről beszéltek. Illetve ha a szüleid támogatják a rendszeres pszichológuslátogatást még jobb, illetve gondolom a családsegítő is fog segíteni (pontosan nem ismerem, mi történik ott).

Tételesen válaszolva a problémáidra, kamaszkorban igen gyakori, hogy az ember más szeretne lenni, vagy épp azt sem tudja milyen ő. Ennek az az oka, hogy beindulnak az érést segítő hormonok, illetve a tudat is fejlődik, így eljutunk arra a szintre, hogy már nem elég az a kép, amivel eddig a szüleink által gyerekként azonosítva voltunk. Felébred a vágy, hogy önálló személyiségek legyünk, de az még nem alakult ki bennünk, hogy az pontosan milyen is. A kamaszkor erről az útkeresésről szól, ideális esetben véget ér felnőtt korra, de azért valójában én azt látom, hogy nem ritka (különösen a pl. egyetemi tanulmányik miatt elhúzódó "gyerekszerep" miatt), hogy ez az útkeresés még akár 25 évesen is tart. Sokan ilyenkor példaképeket választanak maguknak, utánozni kezdenek általuk jónak látott embereket (akár távoli hírességeket, akár közvetlen ismerősöket, tudatosan vagy épp tudat alatt). Arról szól ez az időszak, hogy kipróbàlsz több személyiséget (kinek milyen változatossággal), vagy elképzeled, hogy milyen lehetnél, és ez alapján megtalálod, hogy mi az, ami valójában vagy.

Azzal kapcsolatban, hogy amikor erős érzelmeket élsz át, kitalálsz egy másik személyiséget, akivel ez történik, szintén ismert jelenség, gondolatban elválasztod magad attól, akivel olyan dolgok történtek, amit úgy gondolod te nem tudsz (hogy) kezelni. Bár te örömről is írtál, úgy gondolom ez ugyanaz a jelenség, amit komoly traumáknál figyeltek meg gyerekeknél és akár felnőtteknél is, amit az ember agya nem tud elképzelni, hogy vele megtörténhet, azt úgy veszi, mintha nem is vele tötént volna meg, mert úgy könnyebb elviselni. Szóval szerintem ez is ismert jelenség, szerintem ebben az életszakaszban normálisnak mondható, viszont fontos, hogy fokozatosan megtanuld kezelni a helyzeteket, megtanulj saját magadként is létezni és megélni az életedet. A pszichológus biztosan tud benne segíteni, hogy ezt hogy kell.

A képzeletbeli világaidról pedig gondolom azt te is tudod, hogy kisgyermekkorban ez teljesen normális, fejlesztő hatású, a szerepjátékkal a gyerek fejleszti a szociális képességeit, megtapasztalja milyen másmilyennek lenni, megtanul megfogalmazni olyen dolgokat, amiket a saját szerepében nem tud, segít feldolgozni neki az életében történt eseményeket. Akkor még ez a játék általában rövidebb, és alkalmi történetekkel zajlik, de akkor is vannak visszatérő történetek, illetve ahogy nő a gyerek, és nagyobb időtávot fel tud fogni, összefüggő, folytatásos világokat is megalkothat. Később a közös játék már ritkább, de a saját képzeletbeli világa gyakran folytatódik tovább. Nem vagyok szakember, úgyhogy nem tudom mennyire gyakori, de azt biztosan állíthatom, hogy nem vagy egyedül azzal, hogy kamaszkorban (?) még vannak képzeletbeli világaid. Nekem is volt például, és egy emberrel kerültem olyan kapcsolatba, hogy ezt megbeszéljük (a párommal), kiderült, hogy neki is volt. A saját tapasztalataink alapján ennek is hasonló volt a célja, mint gyerekkorunkban, segíteni feldolgozni a mindennapos eseményeket, kipróbálni magunkat egy másik szerepben, mint amilyenek a hétköznapokban vagyunk, és egy picit elbújni a valódi életünk elől. Egész kamaszkoromban azt éreztem, hogy ez már nem normális, emlékszem kb. 10 éves koromban derült ki az egyik barátnőm előtt, hogy egy kitalált világban játszottam, és ezt már akkor titkolni akartam előle, de szerintem még 16-17 éves koromban is rendszeresen a kitalált történeteimet szövögetve aludtam el. Nyilván tudtam, hogy ez nem a valóság, és idővel meg is próbálkoztam azzal, hogy leírtam a történeteket, hogy csak egyszerű regényírás legyen az egész, de tudtam, hogy nem azért csinálom, hanem mert jó volt elszakadni a valódi világtól. Sokszor éreztem azt, hogy nem is tudom hogy fog ez elmúlni, ha eddig nem múlt el, de végül mégiscsak kinőttem belőle. Megtanultam irányítani a valódi életemet is, így már az is elég érdekes, de egyben biztonságos volt, szóval nem kell már hova menekülnöm. (Bár az, a mai napig előfordul, hogy elképzelek beszélgetéseket vagy szituációkat, amik nem történtek meg, de ezeket valódi emberekkel, valódi helyzetek alapján. Ez már inkább csak álmodozás...)

Ezzel kapcsolatban a jó tanàcsom csak egy idézet, amit tarts szem előtt, amit egyébként saját magamnak is szajkóztam anno: "Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni." Nem baj az, hogyha használod a képzeletbeli világodat, mert sokat segíthet, de azért ne felejts el közben a jelenben is létezni, foglalkozz a valódi kapcsolataiddal és próbáld a való életbe átemelni az ott megszerzett tapasztalataidat. Hidd el, szépen lassan ki fog alakulni a személyiséged és idővel már nem lesz szükséged a képzeletbeli világra, mert azt teremtesz meg a sajátodban, amit akarsz.