Mentális betegként ne is álmodozzak hosszútávú kapcsolatban? Ha valaki netán mégis velem maradna, az is csak szánalomból, vagy jobb mint a semmi alapon?

Annyit az életelőzményemről, hogy sokáig nem tudtam róla, hogy mentális beteg vagyok (csak sejtettem h vmi nem oké). Végig általánosban és középiskolában a tanárok egytől egyig azt közölték a szüleimmel, hogy egy lusta, trehány, zárkózott ember vagyok, és nincs nekem semmi bajom a tanulással se, csak kifogásokat keresek állandóan. Nagyon nehezen ment már akkoriban a koncentráció, főleg olyan tárgyak kapcsán, ami kicsit se izgatta a fantáziámat. Az iskolában egészen középsuli harmadikig vki mindig bántalmazott hol verbálisan, hol fizikailag az osztálytársaim közül. Ez miatt persze, hogy kerültem az iskolai közeget (lógtam, késtem, nem mentem be bizonyos órákra stb...). A családom, azaz szüleim kapcsolata a 2007-2008-as válság után teljesen diszharmonikussá vált, ami persze rám is kihatással volt.

Miután főiskolára mentem, ott a pszichológia oktatóm jelezte először felém (volt problémám a határidős prezentációkkal), hogy ne legyek ennyire szigorú magamhoz, mert valószínűleg szülői és tanári mulasztás miatt nem kerültem kivizsgálásra adhd gyanúval.

De ugye az élet ment tovább, sok volt akkoriban a kötelezettségem, nem értem rá ilyesmivel foglalkozni.

Aztán az akkori párkapcsolatomban jött elő igazán, hogy mentális beteg vagyok, teljesen abuzívvá vált a kapcsolatunk stb... Annyira lent voltunk a mélyben az akkori párommal, hogy oda-vissza ment az öngyilkossággal való fenyegetőzés, amíg én (majdnem) el nem követtem (ez már nem a cry for help kategória volt). A lényeg az, h pszichiátriária kerültem és megállapították a bpd-t, és páromnál is kiderült, hogy szexuális abberáltsága is mentális betegséghez köthető (neki is igen kemény gyerekkora volt).

Na azóta rengeteg pszichoterápiás osztályt, pszichiátert és pszichológust megjártam, rengeteget foglalkoztam az önfejlesztéssel már csak azért is, mert van egy alapelvem- hogy másnak nem szándékozok ártani, főleg, ha Ő sem ártott nekem. Azóta elvégeztem 1-2 képzést, és jó magam is eü szakdolgozó lettem.

A mai napig járok pszichiáterhez és gyógyszeres terápia alatt állok, és a jelenlegi orvosom is arra tendál, h valószínűleg komorbiditás van, tehát alapesetben a feltáratlan adhd mellett alakult ki a bpd.

Rátérve a kapcsolatokra. Ez az első komoly abuzív kapcsolatom után összejöttem egy szintúgy mentális beteg emberrel, de mivel Ő visszaesett (alkohol dependencia), így annak hamar vége lett- viszont érdekes módon szépen el tudtunk egymástól válni. Utána próbálkoztam háttérbe szorítani ezt a mentális beteg témát, és csak éltem a hétköznapjaimat- „egészséges” emberekkel randiztam.

Amikor komolyabbra fordult vkivel a dolog, akkor sosem tagadtam le a betegségemet, nem szeretek hazugságokra építkezni, ezáltal hazudni sem. Na volt olyan figura, aki úgy kezelt, mint egy hímes tojást, és egyszerűen alig tudtam szakítani vele, mert ráfogta h csak a betegség beszél belőlem (totál stabil voltam akkoriban). Na az utána következő delikvenssel 1 évig voltam együtt, egyáltalán nem voltam rátelepedve se semmi, és elkezdte ellenem fordítani a sját kifogásait (munka + phd mellett nem ért rá soha semmire, és amikor már nem pedzegettem semmi ilyesmit, akkor kijelentette, hogy én használom fel kifogásnak az Ő életpályáját, és direkt ezáltal elzárkózom a gyakoribb találkozások elől- hozzáteszem h 150km-rel odébb dolgoztam akkoriban, és egyszer sem jött el hozzám).

Ezek után már letettem a társkeresőkről. Az egyik haverommal jöttem össze (idővel kialakult egy kölcsönös vonzalom), aki tulajdonképpen mindent tudott rólam, és teljes mértékben támogatotz, legalábbis mindig ezzel jött. Úgy mentünk bele a kapcsolatba is, hogy elmondtam én is, hogy mivel számoljon, és a sok önismereti tréning miatt, tudom mikor van az, amikor a „betegségem” beszél belőlem, ezt mindig is jeleztem neki, és azt is, hogy ilyenkor mit (nem) kell tennie. Na a lényeg az, hogy Ő mindenkinél mindent jobban tudott, és felülírta azt is amit én mondtam neki, meg azt is, amit a pszichiáterem- ezzel tulajdonképpen, amikor épp egy labilis állapotba kerültem, mindig provokált, elmondása alapján azért, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlem, persze utána ezekkel már nem tudott mit kezdeni, és mindig áldozat szerepbe helyezte magát. Persze, ilyenkor ên meg qva naiv voltam, és egyből magamat hibáztattam, és veszekedések után, mindig nekem kellett pitizni. Amikor persze rájöttem, hogy Ő az, aki manipulál, és már nem dőltem be az ilyen pszichés játékainak, akkor én voltam az érzéketlen hlye rhibanc, és amikor az ajtót mutattam neki, aki jött az hogy változtatni fog a viselkedésén, felkeres szakembert stb... Persze, ez nem valósult meg. Tulajdonképpen az lett a vége, hogy egy pitiáner dolgon összeszólakoztunk (azaz csak Ő durcizott be), és ezért magára akartam hagyni, hogy nyugodjon le (meg én sem akartam felidegesíteni magam az Ő hülyeségén). Amiből egy nagy drámát lekevert, és inkább hazamentem szüleimhez. Amire visszamentem a cuccaimat külön dobálta. Na mondanom sem kell, azóta mindenhol én lettem beállítva egy utolsó féregnek, ráadásul a munkahelyemen is kitudódott (vajon kitől), hogy mentális beteg vagyok, és most jelenleg az állásomat tette kockára.

Na ezért is fogalmazódott bennem meg ez a kérdés, mert nem arról van szó, hogy nem találnék mást a helyére (ez elég undorító megfogalmazás), de a bizalmam egyszerűen lefelé halad a lejtőn. Én nem akartam neki egy percig se kárt okozni a jövőbeli életében, erre Ő pedig jól kiszúrt velem. És ezt a tendenciát és bosszúvágyaz rendszerint az „egészséges” emberekkel való kapcsolataimban tapasztaltam meg (legyen az baráti, haveri vagy párkapcsolati).