Mi történik ha az ember nem dolgozza fel a lelki traumákat?

Akkor egész életében cipeli, depressziós lesz és fizikális tünetek is megjelennek az adott embernél, tehát önmagát fogja megbetegíteni az ember.

El lehet menni pszichológushoz, szakelőadásokra és lehet olvasni a témában könyveket.

Én nem mentem pszichológushoz és senkinek nem beszéltem róla mert úgy gondoltam a gyengeség jele ha elmondom másoknak a lelki bajaimat, és már mint ha nem is lennének. Illetve a személyiségem részévé váltak, tudom irányítani az érzelmeimet és senki nem fogja összetörni a szivemet mert előre tudom mindenkiről ha féreg. Csak az csalódik aki valaha is hitt.

Amúgy valaki nem tudja magába feldolgozni őket, azoknak lehet el kellene menni pszichológushoz. A lényeg az, hogy ha sokat jársz társaságba és normális közegbe akkor sokat segít. Ne bízz az emberekben de tegyél úgy mint ha bíznál.

Kihat a személyiségedre.

Elkezdesz alkalmazkodni hozzá, vagy tévképzeteket okoz, vagy folyamatosan bekapcsolnak önvédő mechanizmusok akkor is, amikor nem kellene.

Szerintem minden ember cipel jó pár traumát. Majd elmúlik címszóval.

Kedves Kérdező!

Valószínűleg az illető állapota rosszabodni kezd, mentális betegségek alakulhatnak ki, amik végül megkeserítik az ember életét. Érdemes szakemberhez fordulni, ha valakinek egészségtelen a foga, fogorvoshoz fordul. Ez sem más :)

A lelki sebeket a lélek orvosa gyógyítja.

- B. /23

A 3. válaszolót nem tudom, miért pontozták le olyan sokat, ő is jót írt, ahogy mindenki más, akiket csak ismételni tudnék, a 4. válaszolót viszont már vitatható.

Az sajnálatos, hogy attól féltél, hogy gyengének látszol attól, hogy megosztod másokkal is a bajod, pedig pont fordítva: az igazán erősek meg tudják osztani másokkal is a nehézségeiket, sőt, a nehézségek megosztása a biztos út a depresszió ellen.

Ezen kívül ott is hibázol, 4-es, hogy aki hisz, az csalódik. Ez nem így igaz, hanem úgy, hogy csalódás csak számításból lehet. Ha nem számítasz semmire, akkor csalódás sem érhet. Számítás helyett remélni szabad, de lényeges a kettő közötti különbség.

Abban igazad van, hogy a traumák megtámadják az emberek hitét az emberiségben vagy a világ jóságában és saját magukban, de ezt föl kell ismerni és visszaállítani a hitet, ha egyedül nem megy, akkor szakember segítségével. A barátok és a család, a támogató közeg tényleg nagyon fontos, ám nem mindig elég, mert még egy konkrét traumát több ember, aki ugyanabban a helyzetben volt is másféleképpen foghat fel, akár a korukból, akár a személyiségükből kifolyólag, tehát tán valakinek traumatikus, míg másnak meg sem kottyan, aki szintén benne volt, ez sem alapértelmezett, nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy azért, mert a másik nem szenved, attól nekem még fájhat.

Nekem személyesen van nem kevés gyerekkori traumám, amelyre a három évvel fiatalabb testvérem nem is emlékszik, tagadja, ahogy a szüleim is. Akkor most én találtam ki, ha egyedül vagyok a két szülőm és a testvérem ellen? Nem, mert az, hogy nem emlékeznek, az is egy jele a traumának, pl. hogy a szüleim hogy vertek minket, erre értelemszerűen senki sem emlékszik szívesen, én meg mégis miért találnék ki olyan jeleneteket, amelyeket élő filmként látok a szemem előtt...? Tehát a saját traumámra még rájön plusz traumaként az is, hogy a szüleim és a testvérem is azt állítják, hogy én ezt csak kitaláltam...

Az sem igaz, négyes, hogy az a megoldás, ha képmutatóvá válsz. Talán arra akartál célozni inkább, hogy az optimizmus és pesszimizmus között a realizmus közelebb van a pesszimizmushoz, mint az optimizmushoz, de ez nem egyenlő azzal, hogy mutasd magad másnak, mint ami vagy.

Tán mire később idetéved valaki olvasó, már nem is lesz meg a válaszod, annyira lehúzták mások is egy-két rosszul sikerült mondatod miatt.

A kérdezőnek meg röviden csak annyit, hogy ahogy előttem is írták, akkor életed végéig cipeled és megszokod és személyiségváltozáshoz vezet, leginkább rossz irányba. Én azt a képet szeretem a legjobban ilyenkor, hogy minden sérülés egy tüske, és ahogy egy szálka is, ha belemegy az ember ujjába, akkor vagy kiesik magától, vagy ki kell szedni, vagy olyan mélyen megy bele (trauma), hogy esetleg teljesen a bőr alatt van, már meg is szokjuk, hogy betokosodott, de be is gyulladhat, nem tartozik a testhez, netán kívülről is látható és sorra rákérdeznek az emberek, hogy miért olyan a kezed. Minél mélyebben van egy sérülés, trauma, szálka, annál jobban be van ágyazódva, és tényleg annál fájdalmasabb az idegen test eltávolítása is, hiszen fel kell vágni az egészséges bőrt, hogy kiemeljük a nem oda való tárgyat. Ezt a képet én több évi terápiám után fedeztem föl és segített nekem megérteni a lelki folyamatokat, hogy hiába szoktam meg sok rossz dolgoról, hogy bennem van, attól még nem hozzám tartozó és igen, fáj az eltávolításuk is, ám csak nélkülük lehetsz szabad és teljesen te, őszintén, nem pedig deformált egy sérüléstől.

Írom mindezt úgy amúgy, hogy nem mondanám, hogy ne lenne több feldolgozásra váró traumám, mert tényleg nagyon zűrös gyerekkorom volt és meséltem belőle valamit egy barátnőmnek csak úgy félvállról és egy ponton elkezdtem sírni, amire a barátnőm meglepődött és kérdezte is, hogy ja, nem tudtam, hogy ez még ennyire feldolgozatlan. Meglepődtem a kérdésén, mert én sem tudtam, de az is igaz, hogy volt annyi más sürgősebb feldolgoznivalóm, hogy ezt már tán terápia nélkül is fel tudom egyedül is dolgozni magamban, pláne, hogy nem rég meg is halt az illető a koronás hullám közepén, és van bennem némi olyan szándék, hogy tán ha letelik a gyászév, akkor tán könnyebb lesz mindannyiunknak beszélni róla, mert az is igaz, hogy az idő nagy úr, jó is az, hogy sok szálka betokosodik, mert ez is az önvédelmi rendszerünk része, hogy nem mindenki tud minden traumájával szembe nézni, vannak olyan traumák, amelyekre több év is kell a lelki felkészüléséhez, hogy egyáltalán meg merjük közelíteni.

Az élettársam pl. három napos csecsemőkorától kezdve pár méterre lakott gondozókkal a szülei házától és az anyukája meg az apukája néha meglátogatták, naponta párszor pár órára. Ő maga mondta, hogy csak jó emlékei vannak a gyerekkorából, olyan jó gondozói voltak mindig, én meg mindig azt mondtam neki, hogy már egy négy napos kisbaba is meg tudja különböztetni a fantasztikus gondozónő és az édesanya illatát, energiáit, hiszen az édesanyja pocakjában volt kilenc hónapig, ergo négy-öt-hat napos kisbaba korában megtanulta, hogy a kedvesség mástól jön és nem az édesanyjától. Szerintem ez is egy végtelen fájdalmú trauma lehet, ám ő maga, ma ötvenpár évesen nem képes belegondolni, beleérezni, hogy milyen lehetett neki pár napos csecsemőként felfogni, hogy aki ringatja, az nem az anyukája... Ő is volt már kismillió terápián, pszichológusnál, pszichiáternél, mindenféle workshopokon, fesztiválokon, de konkrétan mindenkinek belétört a bicskája, mert ha ő maga nem mer (!) belegondolni a saját kisbaba létébe, és vannak már erre kutatások, hogy a kisbabák mi mindent tudnak, értenek, megkülönböztetnek, akkor más hogy tudna rajta segíteni?

A hólabda hasonlat is jó amúgy, ahogy egy hógolyó a havas hegyről legurulva szedi magához a maradék havat és egyre nagyobb lesz - hát ilyenek a kezeletlen traumák is, hogy csak irányítatlanul nőnek, nőnek és gyorsulnak és elsodornak és ledöntenek minden korábbit, tehát NAGYON fontos beszélni a fájdalmainkról és gyógyulási utat találni minden fájdalomból, pláne traumatikusokból!