Kinek tartozom a szenvedéssel, kinek tartozom az életemmel és a fájdalommal?

Feltehetjük joggal a kérdést, hogy "mégis mennyi fájdalommal"?

Ahogy látom a körülöttem lévő emberek nagy hányada sokszor összeesik, elcsigázottan, elkeseredetten sír kisebb problémákon is. Feladják. Én csak nézek és nem értem őket, nem értem, hogy és miért reagálnak így ilyen kis dolgokra. Persze, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, mégis, úgy érzem, hogy nekem több jutott. Napi szinten kell megbírkóznom nagy és közepes méretű fájdalmakkal. Nincs olyan, hogy összeesek és megpihenek az otthoni kanapén vagy sorozatozok egész nap.

Menni kell tovább és tovább. Rá vagyok szorulva emberekre, akiktől szorongok, viszolygok és nem tudok ebből az ördögi körből kilépni.

Nem tudom kezeltetni a mentális problémáimat. Nem kezelhetőek a testi problémáim és sok fájdalommal járnak. Nem tudok elképzelni olyan sziklaszilárd célt és olyan elhatározottságot, ami valóban ki tudna ebből a helyzetből rántani. Még ételre is alig telik sokszor.

Szürkében látom magam körül a világot, mert szorongok és viszolygok, érzékeny és visszahúzódó vagyok. 20 évesen úgy érzem, megöregedtem. Úgy érzem, nem tartozom senkinek sem ezzel a sok szenvedéssel, úgy érzem életképtelen és semmirekellő vagyok és sokak szerint ez így is van.

Azok szerint, akik nem látják a terheket amiket cipelnem kell. Ha 20 évesen itt tartok, félek, hogy egyszer meggyőzöm magam arról, hogy nincs isten és öngyilkos leszek. Ha megkérdezik, hogy mire vágyok igazán, hosszas gondolkodás után csak annyit tudok mondani, hogy: csak nemlétezni, nem akarok létezni... Régóta, kb 10 éve mozog bennem ez a vágy. Sokszor vagdalkozom, hogy a szüleim tettek ilyenné, sokszor a mindennapi fájdalom elkeserít és monoton egymásutánban fogcsikorgatva tapossák egymás sarkát a napok... A kérdés sokszor hetekig, hónapokig visszhangzik bennem:

Kinek tartozom ezzel a szenvedésel?

Mit tegyek, ha nem tudok haladni ettől a sok fájdalomtól és ettől a "rokkantságtól"?

Mi értelme van így az egésznek?

Csak annyi, hogy bemesélem magamnak a Hollywoodi közhelyet, hogy rosszra jó jön majd, hogy ennek ellenére értékes vagyok?

Mindent a képességei, a potenciálja alapján mérünk és kategorizáljuk be az értékességi sorrendünkbe. Én pedig úgy érzem semmi értékeset nem tudok létrehozni, megalkotni vagy kitalálni ennyi fájdalom között. Nem gyógyítható, amiben szenvedek. (nem kell találgatni) csak mivel nem látszik rajtam semmi, az emberek nem hiszik el, ha elmondom, vagy betekintést adok nekik. De nem tudom kimutatni senkinek, hogy mit érzek. (egyszer egy fesekő miatt majdnem elájultam és csak azután vittek be. Amúgy nem akartam szólni)

Köszi, ha eddig elolvastad :)