Szerintetek ez ilyenkor jót tenne?

Anyukám nevelt 15 éves koromig, majd elhunyt, ott eltört bennem valami úgy érzem. Egy év alatt fejére fordult a világom, akik neveltek nem foglalkoztak velem, abbahagytam a sportot, teljesen bezárkóztam, nem is ismertem meg új embereket, pedig akkor lettem középsulis. Jegyeim szétestek, párhuzamban én is.

15-16 között elkezdődött kifejlődni a "nincs értelme a világunknak" mentalitás, mindent instabilnak éreztem, persze ezt csak most látom, akkor fogalmam se volt, hogy merre megyek. Mivel mindent instabilnak éreztem, önmagam is azzá váltam: céljaim napról napra változtak, de volt pár stabil pont az életemben, a legjobb barátom, akivel napi szinten lógtam, és az exem, de ebben sem voltam biztos, de össze jöttem vele, nem is volt hosszú a kapcsolat, mert szakítottam, az instabilitásom miatt.

Aztán megismertem egy másik lányt, aki akkor megtestesítette nekem az életet, minden gondom köddé vált, újra az az ember voltam, mint a halál előtt, elkezdtem edzeni, láttam, hogy van valami, aminek van értelme. Én naív, vele végre stabil volt minden, de nem gondoltam arra, hogy ennek bármikor vége lehet. Pár hónap után megmondta, hogy már nem érzi azt, hogy úgy szeretne, szóval legyünk barátok. Ilyenkor töltöttem a 16-ot. Amikor kimondta emlékszem, egyik pillanatról a másikra minden érzelem megfagyott, nem éreztem semmit. Megmondtam neki nyugodtan, hogy bár ez hírtelen jött nem tudok mást tenni csak elfogadni. Onnantól pár hónapra szinte teljesen nem emlékszem, annyi van meg, hogy rengeteget sírtam, többet, mint valaha.

Világon nem esett semmi ilyem rosszul, újra visszaestem a "nincs értelem" felfogásba, de jóval mélyebben, mint előtte. Mindent úgy akartam megoldani, hogy én nekem semmi energiát ne kelljen belefektetnem(mert nem láttam az értelmét), szóval egy manipulatív nagyon szimpatikus álarcot próbáltam tudatosan kialakítani, sikerült is: nem tanultam semmit, nem is nagyon jártam be, mégis úgy adtam elő magam, hogy mindent elnéztek nekem. Minden kapcsolatom annyit jelentett, hogy valamire tudjam használni: volt akitől folyamatosan kaját kaptam, valakinek folyamat kitudtam magam sirni, valaki meg a háziaim tudta le. Igazából ez 18 éves koromig csak egyre kifinomultabb lett, tanulmányoztam másokat. Viszont egyre stabilabbnak éreztem a lelkem, már nem valtozott mindenről a gondolatom napról napra, csak hétről hétre.

Meguntam, hogy csak kihasználok mindenkit, és próbálkoztam össze szedni magam ilyen téren. Sikerült nagyjából, persze megmaradtak szokások, amiket lehet észre sem veszek magamon. Nehéz őszintének lennem, sokkal egyszerűbb érzelemmentesen cselekednem, és megnyílni igazán a szakítás óta nem tudtam. Azon gondolkodom, hogy jót tehetne az, hogyha most elmondanám az exemnek, aki dobott, hogy mi történt, mit éreztem. Szembenézni azokkal az érzelmekkel már egy másik perspektívából. Szerintetek ezzel feloldanék bármit? Vagy felesleges kört futnék? Úgy érzem sok emlék és érzelem zárult be akkor.