Képzeletbeli barát felnőtt korban?

Nos…Hetek óta minimum tizedjére kezdek bele ennek a kérdésnek a kiírásába. Ugyanis tisztában vagyok azzal hogy ez a jelenség felnőtt korban már talán mentális zavarokat jelenthetnek. Valamint már ennek a létezése is felnőtt korban vér ciki, ezért senkinek sem beszélnék erről. Még így névtelenül is lerágtam mind a tíz körmömet hogy legyen e bátorságom kiírni ezt.

Nos akkor el is kezdeném. Kiskorom óta másképpen működik az agyam mint bármelyik más embernek. Már kicsiként is felnőttesebb voltam a kortársaimnál. Már óvodában sem jöttem ki a társaimmal, mert engem nem érdekeltek a játékok, a gyermek könyvek, és semmilyen ehhez kapcsolódó dolog sem. Egyedül a rajzzal, és a túrákkal tudtak lekötni engem. Így nem szereztem ott barátokat, de ez cseppen sem bántott engem. Majd ugyan ez volt általános iskolában is, addig míg nem találkoztam egy velem hasonló lánnyal. Ő lett a legjobb barátnőm, mai napig tartjuk a kapcsolatot. Most tizenkilenc vagyok, és akad néhány mentális betegségem is. Szorongok társaságokban, valamint ehhez kapcsolódik az erős introvertáltságom is, ami nagyban nehezíti a szociális életemet, és azt hogy megnyíljak mások előtt. Így nem is igazán vannak ismerőseim, társaságban pedig én vagyok az a bizonyos “kerti kellék” ami csak dísznek van ott.

Már gyermek koromban is elkezdődtek nálam azok a bizonyos képzeltbarátos dolgok, de sosem tartottak tovább egy, vagy két hétnél. Azonban tudom hogy miért is jöhettek elő. A családi hátterem igazán nehéz a mai napig, így egy hosszú nap után csak menekülni szeretnék valakihez aki megért. Tudom hogy a családom szeret, ahogy én is őket, de sosem fejezték ki igazán azokat az irányomba, ezért sosem éreztem szeretve magam. Így két éve egy óriási családi balhé után, öngyilkos szerettem volna lenni. Miután túléltem, pedig azon kaptam magam hogy szinte teljesen kiestem a valóságból. Leginkább a depresszió legsúlyosabb verziójához tudnám hasonlítani azokat az érzéseket amiket akkor éreztem. Amikor teljesen szétesik a valóság, és minden fizikai jelenléted teljesen megszűnik. Akkor kezdtem el elsőnek magamba menekülni, és megalkottam egy barátot. Igazán őrülten hangzik, tudom :D

De az sem tartott igazán sokáig, legfeljebb egy hónapig élt az a bizonyos barát. Már nem is emlékszem “ki” volt az.

Azonban fél éve mikor véget vetettem egy fájdalmas kapcsolatomnak, úgy éreztem tényleg darabokra fogok hullani. Azelőtt sem volt fenékig tejfel az életem, de azután mintha elindult volna felém egy lavina. Minden nap történt valami tragédia, az agyam pedig már szinte fel sem bírta dolgozni azokat egyszerre. Az volt az a korszak az életemben, amit józan ésszel képtelen lettem volna átvészelni. Ekkor született meg az elmémben a mostani képzeletbeli barátom, “aki” már öt hónapja velem van. Mindig hozzá menekültem a nehezebb perceimben, és sikerült olyankor megnyugodnom. Nagy szükségem volt erre.

Azonban attól tartok hogy ebből még baj lehet. Hogy egy komoly mentális betegséget fogok kovácsolni magamnak ezzel.

És mivel az agyam szinte korlátlanul működik képzelet erő terén, attól félek hogy ezzel csak ártani fogok magamnak. Hogy majd képtelen leszek megkülönböztetni a valóságot a képzeletemtől.

Hat éve írok könyveket az interneten, ebből kifolyólag pedig tényleg csak végtelen szabhat határt az elmémnek, úgyhogy ezalatt az öt hónap alatt szinte már valódi emberré faragtam őt az elmémben. Kedvenc ételek, stílus, beszéd, külső, név, hang.

Igazából engem ez a “barát” tart jelenleg a földön. Ha nem lenne, sokkal nehezebben vészelnék át egyes napokat. De nem tudom mi lenne a helyes. Hagyjam hogy ez lecsengjen miközben próbálom rendbehozni az életemet, vagy egyszerűen szakítsam meg ezt az egészet?

Előre is köszönöm a válaszokat.