Ebben az esetben mennyire helytálló, hogy vannak negatív érzéseim is?

29/F vagyok. Egész életemet egy falun lakva éltem le, a szülői házból sose költöztem el. Ingázva jártam egyetemre a közeli városba, amihez jobban kötődöm, mint a szülőfalumhoz. Egy pár év munkanélküliség után visszamentem az egyetemre, nem oktatói pozícióba, de irodába dolgozni. Az egyetememhez is kötődök valamelyest. Az itt eltöltött munkaévek alatt voltak nagyon lehetetlen helyzetek is, a kiégés határán is voltam, több kollégám a kiégés miatt ment el a részlegről. Helyben a szakmában nincs sok lehetőség, így ha ezen a környéken képzelném el a jövőmet, körülbelül erre a munkahelyre kellene támaszkodnom. Jelenleg jól megvagyok a helyemen, de nem tudom meddig lesz így, nem akarok itt beragadni sem, vagy azt sem, hogy, amikor mégis váltanom kellene, ne legyen lehetőségem semerre se menni. Februárba viszont jelentkeztem mesterképzésekre Budapestre. Valamelyest szeretem Pestet, például a metróért, és a villamosért teljesen odavagyok. Lehetnének ott új emberi kapcsolataim, tanulhatnék új dolgokat, és várhatna sok új dolog is rám. Vannak napok, amikor tök lelkes vagyok, hogy na majd megyek Budapestre. Máskor viszont meg tök szomorú, hogy el kellene hagynom a lakhelyem, hogy nem sikerült bekerülnöm abba a városba, ahol jelenleg is dolgozom. Hogy vannak dolgok, amik nem jöttek össze. Jogos-e, ha megélem a szomorúságot is? Anya szerint, csak a jóra kellene koncentrálnom, és akkor eszembe se jutna szomorúnak lennem. Sajnos szerintem tényleg hajlamos vagyok az önsajnálatra. De én azt gondolom, hogy a negatív érzéseimet, hogy szomorú vagyok, azt is ugyanúgy jogom van megélni, és nem szabad elnyomni, elfojtani magamban. Mennyire van igazam szerintetek?