Normális az, ha ennyire szeretek egyedül lenni?

Szeretek egyedül lenni, és élvezem az egyedül töltött időt. Nem érzem úgy, hogy elvesztegetném, vagy hogy felesleges üresjáratban lennék ezalatt.

Bár sokan igyekeznek velem ezt éreztetni.

Most külföldön vagyok, itt alakítok ki új ismeretségeket. És mikor azt mondom nekik, nem vagyok bulizós típus, én nyugis vagyok és a nyugit szeretem – úgy néznek, mintha két fejem volna.

Tény: nem szeretem a szórakozóhelyeket, és nem szeretek éjszakába (hajnalba) nyúlóan „bulizni”. Személy szerint nekem a szótól is hidegrázásom van.

Ha az emberek meghallják, miket szeretek csinálni inkább, diszkó meg hajtépés helyett, akkor megkérdezik: nem szeretsz szórakozni? Ebből látom, hogy tulajdonképpen nem értenek. Pont az a lényeg, hogy nekem nem az a szórakozás, ami nekik. És nem értem, miért nem lehet ezt elfogadni. Ha már elfogadjuk, hogy valaki dohányzik, valaki meg nem, vagy valaki alacsony, valaki meg nem, akkor ezt miért olyan nehéz tiszteletben tartani, és miért kell a cikizés határáig fokozni a „vallatást”, amit az „extrém” szokásaimról tartanak?

Nekem szórakozás egy beszélgetés, a zenehallgatás, az olvasás, egy séta, egy kirándulás, piknik, a főzés, az állataimmal töltött idő. Még a beülős szórakozóhelyeket is bírom néha, ha tényleg csak arról van szó, hogy beülünk, elvagyunk, eltöltjük az időt.

A diszkóktól és a hasonló szórakozóhelyektől vagyok rosszul, és ez nem túlzás, valóban valamilyen rosszulléthez hasonló, szorongásféle állapot tör rám, ha ott vagyok, vagy be kell mennem.

Múlt héten itt külföldön egyik ismerősöm azt mondta, ismer egy hangulatos helyet, beülhetnénk inni valamit. Örültem, beleegyeztem. Aztán kiderült, hogy a hangulatos hely egy diszkó, legszívesebben menekültem volna. Sőt, menekültem is… Nem bírom a zenéjüket, a tolongást, a bunkókat, az idegenek közt való préselődést. Tiszteletben tartom, hogy valaki igen, de nekem ez nagyon távolt van a szórakozástól.

Ha egyszerűen csak azt mondom valakinek, nem vagyok bulizós típus, általában (mivel ez egy közhely) elengedik a fülük mellett. Ha belemegyek a részletekbe, én vagyok a csodabogár.

Most már ott tartok, hogy valósággal terhemre van, ha valaki hív valahová, mert csak a magyarázkodás megy, illetve napokig „készítem rá” magam, hogy kibírjam az alkalmat. Néha olyan szorongás van rajtam, mintha a fogorvosnál ülnék… Jobb szeretném, ha egyszerűen csak békén hagynának. Nem az emberekkel van baj, szeretem őket, a barátokat, ismerősöket, de nekem ilyen helyre menni (gyakran egyáltalán kimozdulni is) olyan, mintha a bőröm nyúznák: nagyon nem vagyok társasági ember.

Munkámat, hobbijaimat tekintve is „befelé fordulok”, irodalmár vagyok (nem tanuló, hanem kutató), 25 éves, nőnemű. Ne úgy képzeljetek el, mint a kötött kardigános bölcsészeket, fonott barna hajjal… ránézésre olyan vagyok, mint bárki más az utcán, farmeros, Led Zeppelines pólós  , nincs rám kiírva, hogy introvertáltabb típus vagyok, talán ezért is nehéz az embereknek megérteni, vagy ilyesmi.

Egyszerűen arról van szó, hogy ha választani lehet, inkább maradok magam, vagy annak az egy-két legjobb barátomnak a társaságában, akikkel ebben is egyezünk és ismerjük-értjük egymást. Csak ők most nincsenek itt. 

Szerintetek ez tényleg teljesen abnormális? Valóban nehéz másoknak ezt elfogadni, megérteni? Ti hogyan láttok egy ilyen embert kívülről?

Egyébként az életemmel minden oké, úgy érzem, van hobbim, munkám, életcélom, aranyos családom, kisállatom. Párom nincs, de jel pill nem érzem hiányát, mert úszok a melóban.

Bocsánat, hogy ilyen sokat írtam, köszönöm annak, aki elolvasta. Kérek mindenkit, hogy a bántó megjegyzéseket hanyagolja, nem arra van szükségem.

Köszi, E