Hogy lehet annyi lelki fájdalmat elviselni, a sértéseket, megalázást?

Az előző válaszolóknak szólnék, még esetleg valaki olvassa, mivel hősünk már kilépett közülünk.

Igazatok van az önsajnáltatás veszélyeiről.

A depressziós, szorongós betegnél nincs önzőbb a világon! Ezt egyáltalán nem megítélésként mondom, úgy mondom hogy én magam is 21-23 éves koromig klinikai depresszióban szenvedtem, borderline tünetekkel, édesapám mai napig pánikbeteg, depressziós alkoholista.

Amíg én is az ő cipőjében jártam, nem állt másból az életem mint önsajnáltatásból. Azon aggódtam, féltem, hogy mi lesz VELEM, mit gondolnak RÓLAM, stb. Ilyenkor természetesen nem áll messze tőlem haragudni, hisztizni, ordítani is akár, hiszen NEKEM rossz, miért nem áll meg a világ, miért nem áll mindenki a rendelkezésemre?

Az ilyen ember nem jó barát, nem jó férj és nem jó gyerek. Az ilyen sosem kérdezi meg hogy TE hogy vagy, hogyan tudna segíteni, csak panaszkodni akar, figyelmet akar, de nem ad cserébe semmit, mert folyamatos készenléti állapotban van. Üt, vág, bánt, és nem érdekli mit érez más.

Amint kiszállsz az egódból, és rájössz hogy más is van a világon, ott a családod, barátaid akiknek adhatsz, menj önkénteskedni, betegeknek segíteni stb. mindjárt rájössz, hogy más is van a világon, és olyan emberek akiknek százszor rosszabb a helyzetük, megoldják valahogy és továbblépnek.

Ilyenkor jön a tanult tehetetlenség, az áldozatszerep. De hát velem teszik ezt, pedig én jó ember vagyok! Én nem bántok senkit, engem miért bántanak? Nincs hová mennem, nincs befolyásom az életemre, én nem tehetek semmit.

Magaddal is jó vagy? Az hogy nem bántasz másokat SZÁNDÉKOSAN az addig rendben, de magadat bántod, és nem tudom megvédeni magadat. Így sajnos mások sem fognak veled jobban bánni.

Azért nem bántasz másokat mert nem akarsz, vagy mert nem MERSZ bántani másokat? Nagy különbség.

Az a probléma hogy mindenki szereti azt hinni hogy ő jó ember, de nem hajlandó szembenézni a hiányosságaival, nem látja mire képes a szociális maszk alatt.

Abban a helyzetben ez persze nem könnyű, és az első reakció mindig a kétségbeesés és menekülés (nem is érdekel, meghalok és akkor megtudjátok, úgysem kellek már senkinek), mind-mind csak kétségbeesett figyelemfelkeltések. Azt hisszük ha bántjuk magunkat akkor aztán tényleg észreveszik hogy mennyit érünk. De ez hülyeség.

Aki most nem szeret, nem értékel azt tudomásul kell venni, és ettől függetlenül elfogadni, békében lenni magaddal. Amikor ez megvan, áramlanak feléd azok az emberek akik tényleg téged szeretnek önmagadért.

Ha valaki rosszul bánik veled, függetlenül attól hogy ez család vagy rokon akár, sosem rólad szól, hanem a saját hiányosságaikról, félelmeikről. Meg kell tanulnod látni a szándékot a tetteikben és így már nem üt akkorát. Nem lesz olyan hogy lepereg rólad, ha egy szeretted bánt, de meg tudod érteni és értelmezni tudod annyira, hogy többé nem roskadsz bele. Ezen felül fontos, hogy külön költözz amint lehet. El lehet viselni a "negatív" környezetet, de amíg nem lépsz ki belőle sosem leszel teljesen gyógyult.

Azok alapján, amit leírtál kommentekbe Kérdező egy cseppet sem vagy különb. Konkrétan egy másik ember halálát kívántad, meg hogy megölöd. Bocs, de ez minden határon túlmegy.

Nem tudom mit tett ellened, de akkor sem normális, amiket írsz és ugyanolyan vagy, mint aki bántott téged.