Túl gyáva vagyok a halálhoz, vagy túl erős ahhoz hogy ilyesmikre ne vetemedjek? (Hosszú lesz)

Kiskorom óta az az átok súlyt engem hogy mindenki elhagy akit szeretek. Elsőnek a szüleim hagytak el kiskoromban, ennek köszönhetően pedig a nagyszüleim neveltek fel engem, amiért mai napig hálás vagyok nekik. Az unokatestvérem, akit a nővéremként fogadtam el személyesítette meg az anya szerepét számomra. Ő gondoskodott rólam úgy, ahogy ő sosem tette ezért nagyon közel kerültem hozzá a gyerek éveim alatt. Úgy gondoltam rá születésemtől kezdve mintha az anyám lett volna.

Talán túl betegesen is ragaszkodtam hozzá, amit mai napig szégyellek hogy így ráakaszkodtam.

Tizennégy voltam amikor találkozott egy fiúval, akivel elköltözött itthonról. Azt hittem belehalok a fájdalomba hogy elveszítem őt, azonban egy kis idő után megbékéltem a helyzettel, hiszen megértettem az álláspontját, miszerint elszeretné kezdeni nélkülem az életét. Én pedig ebben nem gátolhattam őt. Azonban sosem voltam jóban a barátjával, ugyanis rendkívül flegma és tapintatlan volt velem mindig. Pedig én a nővérem kedvéért mindig kedves voltam hozzá, hiába kívántam volna a pokolra legszívesebben azt a gyereket. Folyton megpróbálta a nővéremet tudat alatt ellenem fordítani, ami vègül azt eredményezte hogy idővel már nem beszélt velem annyit már az interneten sem. Ugyan nem laktunk egymástól messze, de a fiúja csak havonta egyszer engedte velem találkozni. A nővérem tagadta hogy ez miatta lenne, de én tökéletesen tudtam, hisz gyűlölt engem a párja valamiért. Talán ellenfelet vélt bennem felfedezni, amiért annyira szeretett engem a nővérem…Mondjuk ez elég beteges lenne a részéről. Ha az öccse lennék megérteném, de két lány testvért elszakítani egymástól szerintem már beteg gondolat.

De végül beértem a havonta egy találkozással is, egészen négy nappal ezelőttig. Ugyanis a srác egyszer csak elém állt, és gunyoros tekintettem közölte velem hogy elviszi a nővéremet egy másik városba hogy ezentúl ott lakjanak, miközben mocskos szavakkal illetett engem. Csak ott álltam ledöbbenve, és néztem a nővérem reakcióját, ami igazából csak a “semmi” volt.

Nos történtek a múltban velem olyan dolgok amiket még itt névtelenül sem osztanék meg mindenkinek. Ezek miatt olyan traumákat szereztem, ami képtelenné tette számomra a barátkozást, mert valamiért mindenkit eltaszítok magamtól valószínűleg a személyiségemmel. Szóval igazából egy barátom sincs, csak ismerőseim akikkel szinte alig beszélek. Szóval ha a nővérem elmegy, az égvilágon nem marad számomra senki.

Szeretem a magányt, kapcsolatra sincs szükségem, pláne a sok csalódás után. De ez a lány jelentette nekem az egyetlen megnyugvást, és azt aki előtt nyíltan magam lehetek. Olyan ember, akit mások nem fogadnának el, így mindig megmutathattam magam előtte.

Miután elköltöznének már soha többet nem lenne alkalmam vele találkozni, mert a párja nem engedné. Megszabta neki hogy fél évente egyszer jöhetne haza hozzám, számomra pedig megalázó lenne felmenni hozzájuk, így négy nappal ezelőtt búcsút mondtam a nővéremnek. Még azelőtt hogy ő taszíthatott volna el magától. Mindig ezt csinálom ha valaki le akar lépni mellőlem. Mielőtt dobhatnának, én dobom őket.

Nos az utolsó nap mikor láttam őt, könyörgött nekem hogy értsem meg hogy miért megy el, azonban erre én képtelen vagyok. A pasija elsőnek csak elhidegítette tőlem, aztán beköltözött a lakásunkba, majd eladták hogy közöset vegyenek. (Csak eszmeileg volt az enyém is a ház, igazából papámé volt, de a nővérem nevére íratta) miután összeköltöztek, megszabta hányszor találkozhat velem, most pedig háromszáz kilométerrel arrébb viszi őt. Nekem ez már sok volt, ez az a pont amit képtelen vagyok elfogadni így. És most hogy ő is itt hagyott engem, úgy érzem tényleg nem maradt semmim. Semmibe sem kapaszkodhatok, nem tudom kivel megosztani a gondolataimat, amiből olykor van bőven. Nem is tudom jelenleg szavakba önteni az érzéseimet, csak abban vagyok biztos hogy nem szeretném tovább folytatni azt amit eddig.

Eddig sem volt olyan életem amilyenre vágytam, de még csak olyan sem amilyet képes lennék elviselni. Csak ő volt az aki tizenkilenc éven át a földön tartott, és képes voltam mindent tovább folytatni még úgy is hogy csak messziről éreztem a támogatását. Most hogy ez örökre elmúlt, nem is tudom mit tegyek.

Vannak hobbijaim amiket nagyon szeretek, de most ezek sem tartanak itt engem, semmi kedvem hozzájuk. Egyedül a tánc az, ami még ad néha egy kis löketet, de nem vagyok biztos benne hogy sokáig.

Valaha képes leszek túllépni ezen? Mégis csak egy testvérről van szó, nem csak egy barátról. Fogom valaha úgy érezni hogy tovább tudok élni? Mert szeretnék élni…Csak most nem tudok. És biztos vagyok benne hogy ez a komorság amit a távozása okozott évekig fog tartani. Csak nemrég jöttem ki egy mély depresszióból, nem akarok évekre visszaesni abba amiből keservesen kivergődtem. Teljesen tanácstalan vagyok.