Van más is aki úgy érzi magáról hogy alkalmatlan az életnek nevezett procedúrára?

Ha elméletekről van szó mindent nagyon szépen ki tudok gondolni, de a megvalósításnál minden mellé siklik, szétcsúszik.

26 éves vagyok sosem volt barátnőm,és alkalmatlan vagyok úgymond a monoton munkára. Nem tudom elviselni, hogy minden nap ismétlődik, újra és újra és újra.

A libidó problémán már rég túl vagyok. Lányoknál nem (fiuknál se, melegellenes vagyok) - próbálkozok. Elegem van ebből a szenvedésből. Ha van időm művészettel, nyelvtanulással foglalkozom, de a hajtóerő az akarat már rég kihalt belőlem. Cinikus lettem és enervált.

Ugyanakkor már dühöt sem érzek a saját sikertelenségem miatt, elfogadtam hogy ronda vagyok. Arra jutottam, hogy mindig a lány dönt. Ha ő akar valamit akkor lesz is valami... Temérdek próbálkozáson vagyok túl, köszönöm elég volt. A legtöbb nőt üresnek tartom belül, felszínesek...

Kiégtem a hobbimban, a társkeresésben, a munkát illetően is.

Néha lerészegedek egyedül vagy prostizok. kb ennyi az élet célom.

Gyűlöltem az érzést, hogy mindig ignoráltak, hogy semmibe vettek és nem viszonozták az érzéseimet. Tanulmányaim se úgy sikerültek mint terveztem, lemorzsolódtam az egyetemen. Valahogy nagyon nem erre számítottam csalódott vagyok, mérhetetlenül. Azt érzem, hogy az egész élet kifacsart, elhasznált, megrágott.

Elfáradtam, meggyűlöltem az életet.